Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vélemények a magyarokról és a magyar nyelvről

 

 

 

Kerkayné Maczky Emese

 

Vélemények a magyarokról és a magyar nyelvről.

 

 

 

Amit a magyarság szellemi értékében a világnak adott, messze kimagaslik sok nagy nemzet teljesítményei közül is. Elég ha csak a tudományban és sportban elért eredményekre utalunk. Itt olvasható néhány idézet, hogyan vélekedtek rólunk az elmúlt századokban a világ kiemelkedő szellemiségei.


Theophylactus Simocatta, bizánci történetíró (korai 7.század):

„A magyarok rendkívüli módon szentnek tartják a tüzet; a vizet és levegőt tisztelik, a földet dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő) Neki lovat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.”


Ahmed Ibn Ruszta, perzsa lexikografus és földrajzíró 930 táján írja:

„A magyarok turk fajtájúak és vezérük húszezer lovassal vonul harcba… A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van… Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk selyembrokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”


Bölcs Leo (866-912), bizánci császár:

„ A magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők.”


Lotharingiai Regino (-915) prümi apát Világkrónikájában (908) írta a magyarokról:

„A fáradalmakban és harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szarujaikból, hogy lövéseik ellen aligha lehet védekezni… Természetük dölyfös, lázadó… természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a bestédre.”


Luitprant, cremonai püspök 910-ben írja, miután a magyarokkal egy éven át állandó érintkezésben volt:

 „gens hungarorum videlicet christiana” azaz „a Magyar Nemzet nyilvánvalóan keresztény”.


Ekkehard (895-1060), a Sankt Gallen-i Évkönyvekben írja:

„Nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban, mint a magyarok. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak…”


Régi bajor krónikából, a Lech-parti vereség után (955) az ebersburgi erősségbe hurcolt ékességeiktől megfosztott foglyoktól elvett dolgokról (Szalay László – Mg. Tört.):

„Eberhard gróf kiválogatván magának illetőségét, az arany nyakláncokból, melyekkel nyakukat ékesítik s az arany csengettyűkből, melyek ruházatjuk alját beszegzik, három font aranyat templomi ékességeket készítésére ajándékozott.”


Gardezi, perzsa író, 1050 körül:

„ A magyarok bátrak, jó kinézésűek, és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fényt kedvelők.”


Mihály, szíriai pátriárka (1196):

„A magyarok becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak… nem szeretik a sok beszédet.”


Tyrusi Vilmos (kb. 1130- 1185), püspök, aki feljegyezte az első kereszteshadak átvonulását, írja krónikájában:

„A magyarok keresztények, békességes, jóindulatú, jómódú emberek.”


Piere Vidal , provencei trubadúr a 12. században járt Imre királyunk (1196-1240) udvarában és így írt hazánkból:

„Hogy felvidítsam életmet, elmentem Magyarországra, a jó Imre királyhoz. Ott jó hajlékot találtam, becsületes, jólelkű barátokat és szolgákat.”


Dante (1265-1321), az Árpád-házi királyok utáni trónöröklési harcoktól sújtott Magyarországra küldött üzenete:

„Ó, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötreni magad!”


A Német-Római császár kancellárja írja 1444-ben:

„ Nagy hatalma van Magyarországnak és nagy az ereje, de ahhoz, hogy törököt Európából kiűzhessék, sokkal nagyobbra lenne szükség.”


V. Miklós pápa 1449-ben III. Kallixtus pápa 1455-ben „A Kereszténység védő pajzsa” címmel tüntette ki Magyarországot.


II. Pius pápa Hunyadi János seregének világjelentőségű nándorfehérvári diadal után (1456) írja III. Frigyes császárhoz küldött levelében:  

„Magyarország a kereszténység pajzsa és a nyugati civilizáció védője.”


Antonio Bofini (1427-1502), olasz humanista:

„Az írók a kegyetlenség minden nemét ráfogják a magyarokra, kivéve mindkét nem szemérmének megfertőzését, melyet otthon úgy, mint a táborban kerülték.”


Jean Lemaire De Belges (1473-1736) francia (vallon) író 1511-ben írja:

„Magyarország a kereszténység védőbástyája.”


Robert Johnson írja 1616-ban:

„Ez a királyság többet tett az ottomán ambíciók csökkentésére és az ottomán szerencse megakasztására, mint a többi összes keresztény államok együttvéve.”


John Milton (1608-1647), az Elveszett paradicsom szerzője:

„Büszke vagyok arra, hogy Magyarország és Anglia között kulturális kapcsolat áll fenn.”


Eugene de Savoie-Carignan herceg (1663-1736), francia születésű osztrák hadvezér és államférfi így vélekedett a magyarokról:

„Ha győznek, az a mi győzelmünk -Európáé-, ha vesztenek, az az ő szerencsétlenségük.”

Montagu Mária (Wortley angol követ felesége) írta 1717-ben:

„A magyar hölgyek sokkal szebbek, mint az ausztriaiak, s az összes bécsi szépségek Magyarországból kerültek ki.”


Charles-Louis Mentesquieu (1689-1755), francia filozófus:

„A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van.”


Jules Michelet (1798-1847), francia történész:

„A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.”


Edouard Syous (1842-1898), francia történész:

„A nyugati nemzeteknek hálával kell elismerniük azokat a szolgáltatásokat, amelyeket Magyarország tett a civilizációnak, először, amikor testével vetett gátat a barbarizmusnak, majd midőn tántoríthatatlan bátorsággal ragaszkodott szabadságához.”


G. Herring  1838-ban kiadott útirajzában írja:

„Magyarország gátja volt a török terjeszkedésnek, bölcsője az alkotmányos szabadságnak és a vallási türelemnek.”


Sanit Rene Taillandier (1817-1879), francia író, kritikus:

„A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni.”


R. Backwill, angol politikai író írja 1841-ben:

„Magyarország foglalja vissza helyét a nemzetek között, és legyen az, ami régente volt: Európa legbüszkébb védőbástyája.”


Victor Hugo (1802-1885), francia költő, író:

„Magyarország a hősök nemzete, Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesülése.”


Otto von Bismarck, német kancellár (1815-1898):

„Különös nép a magyar, de nekem nagyon tetszik.”


Theodore Roosevelt (1858-1919), az Egyesült Államok elnöke, 1910-ben Magyarországon tett látogatásakor kijelentette:

„Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért.”


Elisee Reclus (1830-1905), francia földrajztudós:

„Magyarország rendkívüli előnye, hogy szoros értelemben vett földrajzi egység. A magyar királyság földrajzi szempontból Európa egyik legösszefüggőbb területe. Bármint alakuljon is a közép-európai államok sorsa, bizonyos hogy a magyarság mindig a legjelentékenyebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriási arénában.”


Paul Topinard (1830-1911), francia antropológus, 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében írja:

„Mai napság a műveltebb magyar családok arcvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában. A közepesnél valamivel nagyobb termető, jól megtermett testalkatúak, szabályos arcvonásúak, barnás vagy fehéres bőrszínűek, barna hajúak és szeműek,… anthropológiai szempontból az eddigi adatok a finnekkel való rokonság ellen tanúskodnak…"


Hans Norman  1833:

„Magyarország összes népei közül kitűnnek az igazi magyarok… jóalkatú, kemény izomzatú emberek, nemesek, mintegy márványból faragottak… szemeik tüzesek.”


Vautier, francia politikus a 20. század elején írja:

„Magyarország múltja fényes, de a jövő még dicsőbb sorsot tart fenn számára. E jobb sorsra érdemes nemzete Ausztria úgyszólván elfalazta Európától, hogy egyrészt annál szabadabban kizsákmányolhassa, másrészt hogy a külföld a függetlenség után sóvárgó magyarság panaszait meg nem hallhassa.”


Payot:

„Magyarország csodálatra méltó földrajzi egység, amelynek egy részei összhangzatosan egymásra vannak utalva, és nem szakíthatók el az egész sérelme nélkül.”


Gabriele d’ Annunzio (1863-1938) olasz költő 1926-ban:

„Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgálnak igazságot, a Duna-medence kérdéseit nem lehet véglegesen rendezni. A háború igazi megcsonkítottja Magyarország.”


Guglielmo Ferrero (1871-1942), olasz történetíró:

„Magyarország ezeréves állam, történelmi és földrajzi egység, évszázadok által összeforrasztva, és belső vonzerők által összetartva, amit sem fegyver, sem toll máról holnapra föl nem bonthat.”


Archibald Cary Coolidge (1866-1928), amerikai professzor, 1919. január 19-én Wodrow Wilson amerikai elnök jelentve javasolta - a Trianoni békeparanccsal kapcsolatban – Magyarország gazdasági egységének megtartását, ellenezve Erdély elszakítását:

„Egy ezer éves egységes országra erőszakolni, elfogadtatni ilyen elrendezést, mint véglegest, a jövőt gyűlöletre, harcra és viszályra kárhoztatná, valószínűsítené egy katonai jellegű konfrontáció létrejöttét belátható időn belül.” (Javaslatát a konferencia nem fogadta el.)


James Louis Garvin (1868-1947), angol újságíró a trianoni békeparanccsal kapcsolatban írta 1925-ben:

„Valamennyi legyőzött nép közül a tehetséges, felsőbbséges magyar népnek jutott a leggonoszabb sors.”


Lord Sydenham, az angol felsőház tagja 1927-ben kiadott könyvében írja:

„A legélénkebb részvéttel nézem ezt a dicsőséges múltú büszke népet, amely most a kisantant jól felfegyverzett népeinek gyűrűjébe van bezárva.”


Lord Rotherme (1868-1940), 1927. június 27-én a Daily Mailben írja:

„Az új európai határok igazságtalansága állandó veszedelme Európa békéjének, és azok a kezek, amelyek a mai politikai helyzetet létrehozták, a jövő háború magvait hintették el.”


René Grousset (1885-1952), francia történész, szakterülete Ázsia és Kelet:

„Magyarország Európa előőrse volt Ázsia felé. Árpád országának a kereszténység felvétele óta az volt a szerepe, hogy megállítsa a Kárpátoknál vagy a Dunánál a mongol hódítókat. S az ő hősies ellenállása kényszerítette megállásra a törököt.”


Albert Camus (1913-1960), francia Nobel-díjas író 1957. október 23-án tartott beszédéből részlet:

„A magyarok vére: Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe. A magyar vér oly nagy értéke Európának és szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét…

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásnak visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A megmaradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérlenünk, feledve vitáinkat, revideálva a tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában...

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják, mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk – miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!”

 

Ramon Cué Rommano (1914-2001), spanyol jezsuita pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet „Sangre de Hungaria” (Magyarország vére) címmel. Itt olvasható egyik megrázó verse:

 

 

 

 

 

 

 

Magadra hagytunk Tégedet
  Kicsi húgunk, te drága!                                                                                                               
Magadra hagyunk Tégedet.
Míg fényes nappal rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagyunk Tégedet.

Hogy körülálltuk földre tiport tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkozunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagyunk Tégedet,

Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Phartenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bűvölten néztünk mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták „enyém”,
Hogy anyjukat is úgy hívták „enyém”,
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
„enyém”-nek hívták a hazát, a történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk téged!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vadat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon…
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
-„Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!”-

És üldözni fog majd e bűnnek aránya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,
Mert lelkük mélyén érzik már a népek
Hogy bűneinknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és a homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyalázzatok szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.

(A magyarság a bukott forradalmak és szabadságharcok népe ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak  hazáját védte testével és életével, hanem Európát is. 1956 után a világ lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet az elnyomottak, a bebörtönzöttek, a halottak előtt s mondták: Gloria Victiis, dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)


Jean Cocteau (1889-1963), francia költő, festő, akrobata, zenekritikus, színész írta „Hommage dés poétes francias aux poétes hongrois” című könyvében (1957):

„Drága Magyarok ti csillagok az égitestek között – s mindannyian költők a tett tragikus lírája által.”


Ismail Galaal (1914-1980), szomáliai (Afrika) költő 1962-ben arról számol be, hogy:

„Kelet-Afrika pusztáin tevekaravánok tábortüzeinél a magyar szabadságharcról énekelnek olyan törzsek is, melyek Európáról sem igen hallottak.”

Enrico Fermi (1901-1954), olasz atomfizikus:: „

Amikor Fermit megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: „Már itt vannak… magyaroknak nevezik őket!”


Helmut Kohl (1930-), német konzervatív politikus, 1982-1998-ig német kancellár:

„A legnagyobb csapást a nemzetközi kommunizmusra a magyarok mérték és a berlini falból az első követ a magyar hősiesség ütötte ki.”


És végül két nagy magyar véleménye:

Zrínyi Miklós (1620-1664), költő, hadvezér:

„Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”


Petőfi Sándor (1923-1849), költő, forradalmár:

„Európa színpadán mi is játszottunk, s nem a miénk volt a legkisebb szerep.”

 

         Vélemények a magyar nyelvről       


Sir John Bowring (1792-1872):

„A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír… Olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságának és szellemi függetlenségének. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik, a nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezetei – amik egyetlen kőből készültek -, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt vagy minként szállították és emelték a helyére a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, isteni titkot fog kifejteni. Tény, hogy e titok tétele:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.”


Sir John Bowring angol nyelvész, irodalmár és gondolkodó több mint száz nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet „Poetry of the Magyars Preceded by a Sketch of the Langauge and Literature of Hungary and Transylvania” címen, amelynek előszavában írta az itt közölt megállapítást. Sir Bowring el volt ragadtatva a magyar nyelvtől, és észrevette, hogy születése valahol a történelemellőtti idők homályában tűnik el. 


Dudás Rudolf negyven éven keresztül minden nyomot felkutatott, hogy Sir Browing profétai meglátásának a nyitját megtalálja. Hamar rájött, hogy ilyen messzi távlatokba visszamenő ősiségbe Sir Bowring titkába modern nyelvészeti eszközökkel nem képes betekintést nyerni. Kutatási eredményeként megállapítja: „ A magyar nyelv korát felbecsülni még megközelítőleg sem lehet ; lehet, hogy egykorú a Vértesszőlősi emberrel, 350 000 év, vagy még idősebb. Bizalommal hívhatjuk MAGYAR ŐSNYELV-nek is, mert kezdetben, a Biblia szerint az emberiség összessége egy nyelven beszélt.” (Dudás Rudolf, A teremtés ősmagyar nyelve, Szikamber Kör, Vancouver, 1999)


Csőke Sándor  nyelvész hasonlóan nyilatkozik (Három tanulmány, Eberstein, 1977, 63.): 

„A magyar nyelv magyar eredetű. A magyar nyelvet az idő végtelensége szülte. A magyar nyelv szókincsének kilencvenöt százaléka magyar eredetű. Transzcendentális mélységekből – önmagából – eredő ősnyelv… szerkezeti rendszerében is.”(Badiny Jós Ferenc, Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig, Orient Press, Budapest, 1996)


Berzsenyi Dániel  (1776-1836), költő mindenkinél hamarabb felfedezte a magyar nyelv ősiségét:

„Régóta gyanús előttem az a régi előítélet, amely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönözöttek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származattját minden figyelemmel megtekintsem, s a nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Bukdozásaim  haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem elannyira, hogy csakhamar általlátám azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek és gyökerének anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből lehet származtatni.” (1825)


Galeotto Marzio (1427-1497), olasz humanista, Janus Pannonius pécsi püspök jó barátja, akinek hívására érkezett Magyarországra, Mátyás király udvarába – a következő megfigyelést tette :

„ A magyarok akár urak, akár parasztok, mindnyájan egyazon szavakkal élnek.”


Giuseppe Mezzofanti (1774-1849), a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket felelte mosolyogva, amikor megkérdezték tőle, melyik nyelvet tartja a legszebbnek: ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja a legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkodás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, hogy egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet a legkifejezőbbnek tart. Egy osztrák költőnek pedig ezt mondta:

„Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább a fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyenkincset rejt magában…”


A következő idézet is Mezzofantitól származik: 

"Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar…” (1836)


Jacob Grimm (1785-1863), nagy meseíró, német egyetemi tanár, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az első német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette:

„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” (1820)


Henry John Temple Palmerston (1784-1865), angol politikus (magyarországi angol nagykövet 1848-ban) a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomata véleménye:

„… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni.”


Sir Boyle Roche (1736-1807), az ír alsóház hangja:

„A magyar népi nyelve rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél (angolokénál).”

N. Erbersberg (1840), bécsi tudós:

„Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság, és emellett szorgosan került minden közönségest, kiejtésbeli nehézséget és szabálytalanságot.”


John Palgrave Simpson (1807-1887), 1848 márciusában írja „Levelek a Duna mellől” című cikkében:

„A magyar nyelv költői, gazdag, hangulatos… tele van lelkesedéssel, eréllyel, mindennemű költői célra alkalmatos, bátor, s mégis gyöngéd összhangzatos, dallamos és kifejezése tiszta.”


Chevalier de Berris (1817-1865), francia nemes ezt írta a magyar nyelvről:

„Egészen különös ez a nyelv, kissé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanultam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”


Wilhelm Scott (1807-1899), német tudós:

„Olyan sok szép lágy mássalhangzója van, például bizonyos hangok oly jóleső jésítése (ny). Magánhangzőit tisztábban ejti, mint a német. Egyaránt képes velős rövidségre és hatásos szónoki nyitottságra, szóval a  próza minden nemére. Összhangzatos felépítése csengő rímei, kifejezésbeli gazdagsága és zengő hangjai kiválóan alkalmassá teszik… a költészet minden ágára.” (1840)


Joseph von Machik, a zágrábi egyetem magyarbarát tanára, 1842-ben zenének mondta a magyar nyelvet:

„Bizonyára, ki csak hallja, ha nem is érti, lágy hömpölygését, fenséges zengését, erőteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse.”

George Bernard Shaw (1856-1950), ír írófejedelem komolyan tanulmányozta a magyar nyelvet. Egy rádiós nyilatkozatában mondta:

„…. Egy igazán tehetséges angol írónak az előbb említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni, A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal…. Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációan változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadásra, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül.”


Brockhaus EnzyklopÄdie,  német nyelvű enciklopédia (Lipcse, 1796):

„A magán- és mássalhangzók szép aránya, a hangok finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a magánhangzó-illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszik ezt a myelvet.”


Jules Romains (1885-1972), francia költő:

„Mivel a magyar nyelvet nem értettem, minden erőmmel azon iparkodtam, hogy megérezzem. A színházban, ahol két estét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem telhetőleg figyeltem, amint zenét hallgattunk, vagy helyesebben, amint a vakember végigtapogat egy érmet, hogy legfinomabb körvonalait is megkülönböztesse. Aztán, mivel jól tudtam, hogy a nyelvészeti atyafiság fűzi össze a finn meg a magyar nyelvet, emlékezetembe idéztem egy hasonló kísérletemet, melyet Helsinkiben tettem, s próbáltam rájönni, vajon ez a nyelvészeti rokonság megnyilatkozik-e az én fülemnek érezhető hasonlóság által. Be kell vallanom, hogy ilyesmit nem észleltem. A két nyelv zenéje külsőleg merőben másnak tetszett. A finn nyelvnek van valami sajátos varázsa: állandóan cseng, mint a drágakőfűzér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csilingelésében van valami semmihez hasonlítható frissesség. Minden nyelv közül, melyet halottam, a finn nyelv érzékelteti meg leginkább a gyermekkor kellemét, egy ősi tavaszi ünnep vidámságát. Ezzel ellentétben úgy éreztem, hogy a magyar nyelv csupa erő.  Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedelmesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzzadásából, néha rekedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj indulat felemeli a mellkast. Hát én legalább ezt éreztem, amit egy másik kísérletem is megerősített, mikor meghitt társaságban elszavaltattam magamnak a klasszikus és jelenkori költészet néhány darabját.”
(21 47 145 – Nyelvtan-nyelvművelés 306 321.)


Grover Krantz (1931-2002), amerikai antropológus:

„A magyarországi nyelv ősisége ugyanilyen meglepő lehet… átmeneti kőkori nyelvnek tartom, mely megelőzi az újkőkor kezdetét… a magyar az összes helyben maradó európai nyelvek közül gyakorlatilag a legrégibb…” (Grover Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása, Bp. 2000, Imre Kálmán fordítása)


David Barry (1947-), amerikai szerző:

„A számítógép-világnak sajátságos nyelve van, akárcsak Magyarországnak. A különbség az, hogy ha elég sok ideig tartózkodik az ember magyarok között, előbb-utóbb kezdi megérteni miről is beszélnek…” (Get With the Program, Reader’s Digest, 1996)


Oswald Gschnitzer,  német matematikus, sakkozó:

„Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen pávává-ig.) Megnyugtatom őket, hogy ezekben a „főnévesetekben” már a az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz, hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől eltekintve, nem hasonlítanak egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak három igeidő van, nincsenek nemek – a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás fantasztikusan egyszerű.

Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor külön főnévesetek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia híres-hírhedt imparfait-jával (befejezetlen cselekmény) és az angol az „I will have been, having, having had” –féle dadogásával!

A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak. Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt –hömpölyög a magyar nyelv birodalmán. (Kevésbé finomkodva azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar-német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz.! Az például a retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi és lelkiállapotáról, jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még hitvese hűségére is tehetünk célzást.

Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót a fönt említett forrásunkban: „Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti halogatás.” Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg.

Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban vagyok. Írjunk csak fel egy kis szótárt ide: de=igen, dehogy=nem, dehogynem=igen. Tulajdonképpen  egyszerű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? – Hogyisne! – mondja most alighanem megvetően az Olvasó.

Azt szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről viszont ezt nem állítanám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni, elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni… és ez még csak a vérszerinti rokonság: csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem ugyanaz.

És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki, még azt is el  kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni? Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre. A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem se árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a könyvben, mert túl bonyolultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem találhatók meg, mert a magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend.

Aztán a könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek (persze még keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon – kiemelés nélkül összezsúfolva – ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította…

Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden szónak csak a hangsúlyos ejti hosszan, a többit többé-kevésbe elnyeli. Ezért persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán kell ejteni. Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi hosszú. Ezeket fordított szavaknak nevezném, például fehér, kék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az ny és ty kiejtése és így tovább. És ez is jól van így, mert ami olyan érdekessé és vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikussága, egyszóval: a nehézsége.” (Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március,  29. o.: eredetileg az „Élet és Tudomány”-ban jelent meg)

Oswald Gschnitzer német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására 1989 őszétől kezdett magyarul tanulni. Látszólag csipkelődik a nehézségeken és furcsaságokon,de sok szépet és érdekeset talált legdrágább nemzeti örökségünkben, ősi magyar nyelvünkben.

Arnaldo Dante Marianacci, az Olasz Kultúrintézet igazgatója, mondta – Sir Bowring John két könyvének (1830, 1866) magyarországi megjelenésének bemutatóján-, arra a kérdésre felelve, mi ragadta meg figyelmét Sir Bowring írásaiból:

„Igen, szeretném felidézni azt a mondatot, hogy a magyar nyelv nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad, nem vesz el senkitől. Míg más országokban a nép formálja a nyelvet, addig itt a nyelv formálja a magyarokat. Azt hiszem, hogy a magyar nyelv a világörökség része is lehetne, mert tiszta nyelv. Semmilyen más nyelvnek  nem sikerült tulajdonképpen behatolni és idegen kifejezéseket ráerőltetni…” (2006)

„… új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” (Mai Nap, Budapest, 1991.9.)


„Teller Ede mondta, hogy amennyiben nem Ady teremtő nyelvén ismerte volna meg a világot, akkor aligha vitte volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál.” (Idézet Patrubány Miklós újévi köszöntőjéből – 2003)

Ehhez kapcsolódik magyar anyanyelvű nagy matematikusok vallomása is: „Hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.”

Ove Berglund, svéd orvos és műfordító:

„Ma már, hogy van fogalmam a nyelvi struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5.)

 

Vigyázzunk tehát ősi nyelvünkre, az emberiség legnagyobb, ma is csonkítatlanul élő, szellemi kincsére.

 

forrás: Történelmünkhöz magyarul c. könyv

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 
 
Kerkayné Maczky Emese
 
 
 
Vélemények a magyarokról és a magyar nyelvről.
 
 
 
 
 
 
 
Amit a magyarság szellemi értékében a világnak adott, messze kimagaslik sok nagy nemzet teljesítményei közül is. Elég ha csak a tudományban és sportban elért eredményekre utalunk. Itt olvasható néhány idézet, hogyan vélekedtek rólunk az elmúlt századokban a világ kiemelkedő szellemiségei.
 
 
Theophylactus Simocatta, bizánci történetíró (korai 7.század):
 
„A magyarok rendkívüli módon szentnek tartják a tüzet; a vizet és levegőt tisztelik, a földet dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő) Neki lovat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.”
 
 
Ahmed Ibn Ruszta, perzsa lexikografus és földrajzíró 930 táján írja:
 
„A magyarok turk fajtájúak és vezérük húszezer lovassal vonul harcba… A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van… Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk selyembrokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”
 
 
Bölcs Leo (866-912), bizánci császár:
 
„ A magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők.”
 
 
Lotharingiai Regino (-915) prümi apát Világkrónikájában (908) írta a magyarokról:
 
„A fáradalmakban és harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szarujaikból, hogy lövéseik ellen aligha lehet védekezni… Természetük dölyfös, lázadó… természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a bestédre.”
 
 
Luitprant, cremonai püspök 910-ben írja, miután a magyarokkal egy éven át állandó érintkezésben volt:
 
 „gens hungarorum videlicet christiana” azaz „a Magyar Nemzet nyilvánvalóan keresztény”.
 
 
Ekkehard (895-1060), a Sankt Gallen-i Évkönyvekben írja:
 
„Nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban, mint a magyarok. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak…”
 
 
Régi bajor krónikából, a Lech-parti vereség után (955) az ebersburgi erősségbe hurcolt ékességeiktől megfosztott foglyoktól elvett dolgokról (Szalay László – Mg. Tört.):
 
„Eberhard gróf kiválogatván magának illetőségét, az arany nyakláncokból, melyekkel nyakukat ékesítik s az arany csengettyűkből, melyek ruházatjuk alját beszegzik, három font aranyat templomi ékességeket készítésére ajándékozott.”
 
 
Gardezi, perzsa író, 1050 körül:
 
„ A magyarok bátrak, jó kinézésűek, és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fényt kedvelők.”
 
 
Mihály, szíriai pátriárka (1196):
 
„A magyarok becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak… nem szeretik a sok beszédet.”
 
 
Tyrusi Vilmos (kb. 1130- 1185), püspök, aki feljegyezte az első kereszteshadak átvonulását, írja krónikájában:
 
„A magyarok keresztények, békességes, jóindulatú, jómódú emberek.”
 
 
Piere Vidal , provencei trubadúr a 12. században járt Imre királyunk (1196-1240) udvarában és így írt hazánkból:
 
„Hogy felvidítsam életmet, elmentem Magyarországra, a jó Imre királyhoz. Ott jó hajlékot találtam, becsületes, jólelkű barátokat és szolgákat.”
 
 
Dante (1265-1321), az Árpád-házi királyok utáni trónöröklési harcoktól sújtott Magyarországra küldött üzenete:
 
„Ó, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötreni magad!”
 
 
A Német-Római császár kancellárja írja 1444-ben:
 
„ Nagy hatalma van Magyarországnak és nagy az ereje, de ahhoz, hogy törököt Európából kiűzhessék, sokkal nagyobbra lenne szükség.”
 
 
V. Miklós pápa 1449-ben III. Kallixtus pápa 1455-ben „A Kereszténység védő pajzsa” címmel tüntette ki Magyarországot.
 
 
II. Pius pápa Hunyadi János seregének világjelentőségű nándorfehérvári diadal után (1456) írja III. Frigyes császárhoz küldött levelében:  
 
„Magyarország a kereszténység pajzsa és a nyugati civilizáció védője.”
 
 
Antonio Bofini (1427-1502), olasz humanista:
 
„Az írók a kegyetlenség minden nemét ráfogják a magyarokra, kivéve mindkét nem szemérmének megfertőzését, melyet otthon úgy, mint a táborban kerülték.”
 
 
Jean Lemaire De Belges (1473-1736) francia (vallon) író 1511-ben írja:
 
„Magyarország a kereszténység védőbástyája.”
 
 
Robert Johnson írja 1616-ban:
 
„Ez a királyság többet tett az ottomán ambíciók csökkentésére és az ottomán szerencse megakasztására, mint a többi összes keresztény államok együttvéve.”
 
 
John Milton (1608-1647), az Elveszett paradicsom szerzője:
 
„Büszke vagyok arra, hogy Magyarország és Anglia között kulturális kapcsolat áll fenn.”
 
 
Eugene de Savoie-Carignan herceg (1663-1736), francia születésű osztrák hadvezér és államférfi így vélekedett a magyarokról:
 
„Ha győznek, az a mi győzelmünk -Európáé-, ha vesztenek, az az ő szerencsétlenségük.”
 
Montagu Mária (Wortley angol követ felesége) írta 1717-ben:
 
„A magyar hölgyek sokkal szebbek, mint az ausztriaiak, s az összes bécsi szépségek Magyarországból kerültek ki.”
 
 
Charles-Louis Mentesquieu (1689-1755), francia filozófus:
 
„A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van.”
 
 
Jules Michelet (1798-1847), francia történész:
 
„A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.”
 
 
Edouard Syous (1842-1898), francia történész:
 
„A nyugati nemzeteknek hálával kell elismerniük azokat a szolgáltatásokat, amelyeket Magyarország tett a civilizációnak, először, amikor testével vetett gátat a barbarizmusnak, majd midőn tántoríthatatlan bátorsággal ragaszkodott szabadságához.”
 
 
G. Herring  1838-ban kiadott útirajzában írja:
 
„Magyarország gátja volt a török terjeszkedésnek, bölcsője az alkotmányos szabadságnak és a vallási türelemnek.”
 
 
Sanit Rene Taillandier (1817-1879), francia író, kritikus:
 
„A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni.”
 
 
R. Backwill, angol politikai író írja 1841-ben:
 
„Magyarország foglalja vissza helyét a nemzetek között, és legyen az, ami régente volt: Európa legbüszkébb védőbástyája.”
 
 
Victor Hugo (1802-1885), francia költő, író:
 
„Magyarország a hősök nemzete, Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesülése.”
 
 
Otto von Bismarck, német kancellár (1815-1898):
 
„Különös nép a magyar, de nekem nagyon tetszik.”
 
 
Theodore Roosevelt (1858-1919), az Egyesült Államok elnöke, 1910-ben Magyarországon tett látogatásakor kijelentette:
 
„Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért.”
 
 
Elisee Reclus (1830-1905), francia földrajztudós:
 
„Magyarország rendkívüli előnye, hogy szoros értelemben vett földrajzi egység. A magyar királyság földrajzi szempontból Európa egyik legösszefüggőbb területe. Bármint alakuljon is a közép-európai államok sorsa, bizonyos hogy a magyarság mindig a legjelentékenyebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriási arénában.”
 
 
Paul Topinard (1830-1911), francia antropológus, 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében írja:
 
„Mai napság a műveltebb magyar családok arcvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában. A közepesnél valamivel nagyobb termető, jól megtermett testalkatúak, szabályos arcvonásúak, barnás vagy fehéres bőrszínűek, barna hajúak és szeműek,… anthropológiai szempontból az eddigi adatok a finnekkel való rokonság ellen tanúskodnak…"
 
 
Hans Norman  1833:
 
„Magyarország összes népei közül kitűnnek az igazi magyarok… jóalkatú, kemény izomzatú emberek, nemesek, mintegy márványból faragottak… szemeik tüzesek.”
 
 
Vautier, francia politikus a 20. század elején írja:
 
„Magyarország múltja fényes, de a jövő még dicsőbb sorsot tart fenn számára. E jobb sorsra érdemes nemzete Ausztria úgyszólván elfalazta Európától, hogy egyrészt annál szabadabban kizsákmányolhassa, másrészt hogy a külföld a függetlenség után sóvárgó magyarság panaszait meg nem hallhassa.”
 
 
Payot:
 
„Magyarország csodálatra méltó földrajzi egység, amelynek egy részei összhangzatosan egymásra vannak utalva, és nem szakíthatók el az egész sérelme nélkül.”
 
 
Gabriele d’ Annunzio (1863-1938) olasz költő 1926-ban:
 
„Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgálnak igazságot, a Duna-medence kérdéseit nem lehet véglegesen rendezni. A háború igazi megcsonkítottja Magyarország.”
 
 
Guglielmo Ferrero (1871-1942), olasz történetíró:
 
„Magyarország ezeréves állam, történelmi és földrajzi egység, évszázadok által összeforrasztva, és belső vonzerők által összetartva, amit sem fegyver, sem toll máról holnapra föl nem bonthat.”
 
 
Archibald Cary Coolidge (1866-1928), amerikai professzor, 1919. január 19-én Wodrow Wilson amerikai elnök jelentve javasolta - a Trianoni békeparanccsal kapcsolatban – Magyarország gazdasági egységének megtartását, ellenezve Erdély elszakítását:
 
„Egy ezer éves egységes országra erőszakolni, elfogadtatni ilyen elrendezést, mint véglegest, a jövőt gyűlöletre, harcra és viszályra kárhoztatná, valószínűsítené egy katonai jellegű konfrontáció létrejöttét belátható időn belül.” (Javaslatát a konferencia nem fogadta el.)
 
 
James Louis Garvin (1868-1947), angol újságíró a trianoni békeparanccsal kapcsolatban írta 1925-ben:
 
„Valamennyi legyőzött nép közül a tehetséges, felsőbbséges magyar népnek jutott a leggonoszabb sors.”
 
 
Lord Sydenham, az angol felsőház tagja 1927-ben kiadott könyvében írja:
 
„A legélénkebb részvéttel nézem ezt a dicsőséges múltú büszke népet, amely most a kisantant jól felfegyverzett népeinek gyűrűjébe van bezárva.”
 
 
Lord Rotherme (1868-1940), 1927. június 27-én a Daily Mailben írja:
 
„Az új európai határok igazságtalansága állandó veszedelme Európa békéjének, és azok a kezek, amelyek a mai politikai helyzetet létrehozták, a jövő háború magvait hintették el.”
 
 
René Grousset (1885-1952), francia történész, szakterülete Ázsia és Kelet:
 
„Magyarország Európa előőrse volt Ázsia felé. Árpád országának a kereszténység felvétele óta az volt a szerepe, hogy megállítsa a Kárpátoknál vagy a Dunánál a mongol hódítókat. S az ő hősies ellenállása kényszerítette megállásra a törököt.”
 
 
Albert Camus (1913-1960), francia Nobel-díjas író 1957. október 23-án tartott beszédéből részlet:
 
„A magyarok vére: Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe. A magyar vér oly nagy értéke Európának és szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét…
 
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásnak visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
 
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
 
A megmaradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
 
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérlenünk, feledve vitáinkat, revideálva a tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában...
 
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják, mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk – miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!”
 
 
 
Ramon Cué Rommano (1914-2001), spanyol jezsuita pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet „Sangre de Hungaria” (Magyarország vére) címmel. Itt olvasható egyik megrázó verse:
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Magadra hagytunk Tégedet
  Kicsi húgunk, te drága!                                                                                                               
Magadra hagyunk Tégedet.
Míg fényes nappal rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagyunk Tégedet.
 
Hogy körülálltuk földre tiport tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkozunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagyunk Tégedet,
 
Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Phartenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.
 
Bűvölten néztünk mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták „enyém”,
Hogy anyjukat is úgy hívták „enyém”,
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
„enyém”-nek hívták a hazát, a történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk téged!
 
Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok
A vadat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon…
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
-„Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!”-
 
És üldözni fog majd e bűnnek aránya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,
Mert lelkük mélyén érzik már a népek
Hogy bűneinknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és a homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyalázzatok szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.
 
(A magyarság a bukott forradalmak és szabadságharcok népe ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak  hazáját védte testével és életével, hanem Európát is. 1956 után a világ lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet az elnyomottak, a bebörtönzöttek, a halottak előtt s mondták: Gloria Victiis, dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)
 
 
Jean Cocteau (1889-1963), francia költő, festő, akrobata, zenekritikus, színész írta „Hommage dés poétes francias aux poétes hongrois” című könyvében (1957):
 
„Drága Magyarok ti csillagok az égitestek között – s mindannyian költők a tett tragikus lírája által.”
 
 
Ismail Galaal (1914-1980), szomáliai (Afrika) költő 1962-ben arról számol be, hogy:
 
„Kelet-Afrika pusztáin tevekaravánok tábortüzeinél a magyar szabadságharcról énekelnek olyan törzsek is, melyek Európáról sem igen hallottak.”
 
Enrico Fermi (1901-1954), olasz atomfizikus:: „
 
Amikor Fermit megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: „Már itt vannak… magyaroknak nevezik őket!”
 
 
Helmut Kohl (1930-), német konzervatív politikus, 1982-1998-ig német kancellár:
 
„A legnagyobb csapást a nemzetközi kommunizmusra a magyarok mérték és a berlini falból az első követ a magyar hősiesség ütötte ki.”
 
 
És végül két nagy magyar véleménye:
 
Zrínyi Miklós (1620-1664), költő, hadvezér:
 
„Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”
 
 
Petőfi Sándor (1923-1849), költő, forradalmár:
 
„Európa színpadán mi is játszottunk, s nem a miénk volt a legkisebb szerep.”
 
 
 
         Vélemények a magyar nyelvről       
 
 
Sir John Bowring (1792-1872):
 
„A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír… Olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságának és szellemi függetlenségének. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik, a nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezetei – amik egyetlen kőből készültek -, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt vagy minként szállították és emelték a helyére a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, isteni titkot fog kifejteni. Tény, hogy e titok tétele:
 
Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.”
 
 
Sir John Bowring angol nyelvész, irodalmár és gondolkodó több mint száz nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet „Poetry of the Magyars Preceded by a Sketch of the Langauge and Literature of Hungary and Transylvania” címen, amelynek előszavában írta az itt közölt megállapítást. Sir Bowring el volt ragadtatva a magyar nyelvtől, és észrevette, hogy születése valahol a történelemellőtti idők homályában tűnik el. 
 
 
Dudás Rudolf negyven éven keresztül minden nyomot felkutatott, hogy Sir Browing profétai meglátásának a nyitját megtalálja. Hamar rájött, hogy ilyen messzi távlatokba visszamenő ősiségbe Sir Bowring titkába modern nyelvészeti eszközökkel nem képes betekintést nyerni. Kutatási eredményeként megállapítja: „ A magyar nyelv korát felbecsülni még megközelítőleg sem lehet ; lehet, hogy egykorú a Vértesszőlősi emberrel, 350 000 év, vagy még idősebb. Bizalommal hívhatjuk MAGYAR ŐSNYELV-nek is, mert kezdetben, a Biblia szerint az emberiség összessége egy nyelven beszélt.” (Dudás Rudolf, A teremtés ősmagyar nyelve, Szikamber Kör, Vancouver, 1999)
 
 
Csőke Sándor  nyelvész hasonlóan nyilatkozik (Három tanulmány, Eberstein, 1977, 63.): 
 
„A magyar nyelv magyar eredetű. A magyar nyelvet az idő végtelensége szülte. A magyar nyelv szókincsének kilencvenöt százaléka magyar eredetű. Transzcendentális mélységekből – önmagából – eredő ősnyelv… szerkezeti rendszerében is.”(Badiny Jós Ferenc, Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig, Orient Press, Budapest, 1996)
 
 
Berzsenyi Dániel  (1776-1836), költő mindenkinél hamarabb felfedezte a magyar nyelv ősiségét:
 
„Régóta gyanús előttem az a régi előítélet, amely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönözöttek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származattját minden figyelemmel megtekintsem, s a nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Bukdozásaim  haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem elannyira, hogy csakhamar általlátám azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek és gyökerének anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből lehet származtatni.” (1825)
 
 
Galeotto Marzio (1427-1497), olasz humanista, Janus Pannonius pécsi püspök jó barátja, akinek hívására érkezett Magyarországra, Mátyás király udvarába – a következő megfigyelést tette :
 
„ A magyarok akár urak, akár parasztok, mindnyájan egyazon szavakkal élnek.”
 
 
Giuseppe Mezzofanti (1774-1849), a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket felelte mosolyogva, amikor megkérdezték tőle, melyik nyelvet tartja a legszebbnek: ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja a legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkodás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, hogy egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet a legkifejezőbbnek tart. Egy osztrák költőnek pedig ezt mondta:
 
„Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább a fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyenkincset rejt magában…”
 
 
A következő idézet is Mezzofantitól származik: 
 
"Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar…” (1836)
 
 
Jacob Grimm (1785-1863), nagy meseíró, német egyetemi tanár, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az első német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette:
 
„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” (1820)
 
 
Henry John Temple Palmerston (1784-1865), angol politikus (magyarországi angol nagykövet 1848-ban) a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomata véleménye:
 
„… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni.”
 
 
Sir Boyle Roche (1736-1807), az ír alsóház hangja:
 
„A magyar népi nyelve rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél (angolokénál).”
 
N. Erbersberg (1840), bécsi tudós:
 
„Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság, és emellett szorgosan került minden közönségest, kiejtésbeli nehézséget és szabálytalanságot.”
 
 
John Palgrave Simpson (1807-1887), 1848 márciusában írja „Levelek a Duna mellől” című cikkében:
 
„A magyar nyelv költői, gazdag, hangulatos… tele van lelkesedéssel, eréllyel, mindennemű költői célra alkalmatos, bátor, s mégis gyöngéd összhangzatos, dallamos és kifejezése tiszta.”
 
 
Chevalier de Berris (1817-1865), francia nemes ezt írta a magyar nyelvről:
 
„Egészen különös ez a nyelv, kissé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanultam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”
 
 
Wilhelm Scott (1807-1899), német tudós:
 
„Olyan sok szép lágy mássalhangzója van, például bizonyos hangok oly jóleső jésítése (ny). Magánhangzőit tisztábban ejti, mint a német. Egyaránt képes velős rövidségre és hatásos szónoki nyitottságra, szóval a  próza minden nemére. Összhangzatos felépítése csengő rímei, kifejezésbeli gazdagsága és zengő hangjai kiválóan alkalmassá teszik… a költészet minden ágára.” (1840)
 
 
Joseph von Machik, a zágrábi egyetem magyarbarát tanára, 1842-ben zenének mondta a magyar nyelvet:
 
„Bizonyára, ki csak hallja, ha nem is érti, lágy hömpölygését, fenséges zengését, erőteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse.”
 
George Bernard Shaw (1856-1950), ír írófejedelem komolyan tanulmányozta a magyar nyelvet. Egy rádiós nyilatkozatában mondta:
 
„…. Egy igazán tehetséges angol írónak az előbb említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni, A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal…. Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációan változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadásra, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül.”
 
 
Brockhaus EnzyklopÄdie,  német nyelvű enciklopédia (Lipcse, 1796):
 
„A magán- és mássalhangzók szép aránya, a hangok finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a magánhangzó-illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszik ezt a myelvet.”
 
 
Jules Romains (1885-1972), francia költő:
 
„Mivel a magyar nyelvet nem értettem, minden erőmmel azon iparkodtam, hogy megérezzem. A színházban, ahol két estét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem telhetőleg figyeltem, amint zenét hallgattunk, vagy helyesebben, amint a vakember végigtapogat egy érmet, hogy legfinomabb körvonalait is megkülönböztesse. Aztán, mivel jól tudtam, hogy a nyelvészeti atyafiság fűzi össze a finn meg a magyar nyelvet, emlékezetembe idéztem egy hasonló kísérletemet, melyet Helsinkiben tettem, s próbáltam rájönni, vajon ez a nyelvészeti rokonság megnyilatkozik-e az én fülemnek érezhető hasonlóság által. Be kell vallanom, hogy ilyesmit nem észleltem. A két nyelv zenéje külsőleg merőben másnak tetszett. A finn nyelvnek van valami sajátos varázsa: állandóan cseng, mint a drágakőfűzér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csilingelésében van valami semmihez hasonlítható frissesség. Minden nyelv közül, melyet halottam, a finn nyelv érzékelteti meg leginkább a gyermekkor kellemét, egy ősi tavaszi ünnep vidámságát. Ezzel ellentétben úgy éreztem, hogy a magyar nyelv csupa erő.  Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedelmesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzzadásából, néha rekedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj indulat felemeli a mellkast. Hát én legalább ezt éreztem, amit egy másik kísérletem is megerősített, mikor meghitt társaságban elszavaltattam magamnak a klasszikus és jelenkori költészet néhány darabját.”
(21 47 145 – Nyelvtan-nyelvművelés 306 321.)
 
 
Grover Krantz (1931-2002), amerikai antropológus:
 
„A magyarországi nyelv ősisége ugyanilyen meglepő lehet… átmeneti kőkori nyelvnek tartom, mely megelőzi az újkőkor kezdetét… a magyar az összes helyben maradó európai nyelvek közül gyakorlatilag a legrégibb…” (Grover Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása, Bp. 2000, Imre Kálmán fordítása)
 
 
David Barry (1947-), amerikai szerző:
 
„A számítógép-világnak sajátságos nyelve van, akárcsak Magyarországnak. A különbség az, hogy ha elég sok ideig tartózkodik az ember magyarok között, előbb-utóbb kezdi megérteni miről is beszélnek…” (Get With the Program, Reader’s Digest, 1996)
 
 
Oswald Gschnitzer,  német matematikus, sakkozó:
 
„Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen pávává-ig.) Megnyugtatom őket, hogy ezekben a „főnévesetekben” már a az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz, hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől eltekintve, nem hasonlítanak egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak három igeidő van, nincsenek nemek – a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás fantasztikusan egyszerű.
 
Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor külön főnévesetek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia híres-hírhedt imparfait-jával (befejezetlen cselekmény) és az angol az „I will have been, having, having had” –féle dadogásával!
 
A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak. Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt –hömpölyög a magyar nyelv birodalmán. (Kevésbé finomkodva azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar-német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz.! Az például a retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi és lelkiállapotáról, jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még hitvese hűségére is tehetünk célzást.
 
Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót a fönt említett forrásunkban: „Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti halogatás.” Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg.
 
Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban vagyok. Írjunk csak fel egy kis szótárt ide: de=igen, dehogy=nem, dehogynem=igen. Tulajdonképpen  egyszerű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? – Hogyisne! – mondja most alighanem megvetően az Olvasó.
 
Azt szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről viszont ezt nem állítanám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni, elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni… és ez még csak a vérszerinti rokonság: csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem ugyanaz.
 
És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki, még azt is el  kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni? Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre. A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem se árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a könyvben, mert túl bonyolultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem találhatók meg, mert a magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend.
 
Aztán a könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek (persze még keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon – kiemelés nélkül összezsúfolva – ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította…
 
Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden szónak csak a hangsúlyos ejti hosszan, a többit többé-kevésbe elnyeli. Ezért persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán kell ejteni. Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi hosszú. Ezeket fordított szavaknak nevezném, például fehér, kék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az ny és ty kiejtése és így tovább. És ez is jól van így, mert ami olyan érdekessé és vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikussága, egyszóval: a nehézsége.” (Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március,  29. o.: eredetileg az „Élet és Tudomány”-ban jelent meg)
 
Oswald Gschnitzer német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására 1989 őszétől kezdett magyarul tanulni. Látszólag csipkelődik a nehézségeken és furcsaságokon,de sok szépet és érdekeset talált legdrágább nemzeti örökségünkben, ősi magyar nyelvünkben.
 
Arnaldo Dante Marianacci, az Olasz Kultúrintézet igazgatója, mondta – Sir Bowring John két könyvének (1830, 1866) magyarországi megjelenésének bemutatóján-, arra a kérdésre felelve, mi ragadta meg figyelmét Sir Bowring írásaiból:
 
„Igen, szeretném felidézni azt a mondatot, hogy a magyar nyelv nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad, nem vesz el senkitől. Míg más országokban a nép formálja a nyelvet, addig itt a nyelv formálja a magyarokat. Azt hiszem, hogy a magyar nyelv a világörökség része is lehetne, mert tiszta nyelv. Semmilyen más nyelvnek  nem sikerült tulajdonképpen behatolni és idegen kifejezéseket ráerőltetni…” (2006)
 
„… új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.” (Mai Nap, Budapest, 1991.9.)
 
 
„Teller Ede mondta, hogy amennyiben nem Ady teremtő nyelvén ismerte volna meg a világot, akkor aligha vitte volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál.” (Idézet Patrubány Miklós újévi köszöntőjéből – 2003)
 
Ehhez kapcsolódik magyar anyanyelvű nagy matematikusok vallomása is: „Hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.”
 
Ove Berglund, svéd orvos és műfordító:
 
„Ma már, hogy van fogalmam a nyelvi struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5.)
 
 
 
Vigyázzunk tehát ősi nyelvünkre, az emberiség legnagyobb, ma is csonkítatlanul élő, szellemi kincsére.
 
 
 
forrás: Történelmünkhöz magyarul c. könyv
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.