Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Arvisurákról

Az Arvisurák a 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzött Kép hagyománya. Először Arvisura-Anyahita, azaz a magyarok Nagyboldogasszonya kezdte el lejegyezni, még az özönvíz előtt, őseink akkori hazájában, az azóta elsüllyedt Ataiszon. A feljegyzések tőle kapták a nevüket, melynek jelentése Igazszólás. Az Arvisurákat agyag, kő vagy aranylapokra vésték rovásírással, melyet szintén ő tanított meg az emberiséggel. Így aztán a hagyomány továbbra sem szűnt meg, mert a bevatott köpontokban kiképzett rovósámánok azóta is folyamatosan megörökítik a hunokkal és rokon törzsekkel kapcsolatos minden fontos eseményt – napjainkban is!

1998-ban látott napvilágot Paál Zoltán: Arvisura – Igazszólás című kétkötetes monumentális gyűjteménye, a Püski Kiadó jóvoltából. Ez a hun-magyar törzsek Ószövetségének is tekinthető, mert a több mint 6000 évre visszatekintő írott, igaz történelmünket foglalja magában. Ez pedig nem holmi nacionalizmusból eredő elfogult kijelentés, hiszen a Bibliához hasonlóan az Arvisura is többszörösen kódolt szöveg, azaz túl az elsődleges mondanivalóin, a sorok mögött is fontos információk bújnak meg, mégpedig a teremtéstanra, a kozmikus tudásra vonatkozóan, melyet még csak kevesen látnak és értenek.

A kiadás alapjául szolgáló tekintélyes mennyiségű kéziratot a manysi nép fősámánjának unokája, Szalaváré Tura adta át a palóc származású Paál Zoltánnak, aki maga is rovósámánná vált. Az Ural környékén őrzött rovások az egykori leghíresebb Beavatott Központ, Ordosz begyűjtött anyagából származnak. Természetesen ebben a könyvben nem szerepel az összes létező rovás, csupán annak mindössze körülbelül 10-15 százaléka. Ezek többségét ugyanis még nem engedélyezték kiadni, hiszen olyan információkat tartalmaznak, melyre a mai emberiség még nincs felkészülve, megérve és sokakban ellenérzéseket váltana ki. Márpedig az Arvisuráknak nem ez a célja és rendeltetése.

 

 

Az Arvisurák keletkezési körülményei

 

A hun-magyar és más rokon népeknél az volt az örök szokás, sőt törvény, hogy a törzzsel, rokon népekkel kapcsolatos fontosabb eseményeket, történéseket mindig le kell jegyezni, hogy az utókor számára az – mind pozitív, mind negatív értelemben vett tanulságul - örökre megmaradjon. Ezeket az eseményeket sohasem rögtön a megtörténtüket követően jegyezték le, hanem csak 10, 20, sőt 30 évvel később. Ennek oka az volt, hogy ekkorra már az esetlegesen negatív töltetű események kapcsán is lecsitultak annyira az érzelmek, hogy teljes tárgyilagossággal, tényszerűséggel voltak képesek leírni ezeket a dolgokat. Így már talán érthető az, hogy miért éppen Arvisura, azaz igazszólás a neve ennek a gyűjteménynek.

Ezek a jegyzetek un. rovásírással kerültek lejegyzésre, általában agyag vagy fémlapokra. Azokat a példányokat, melyeket a távolabbi utókornak is meg kívántak őrizni, - s melyek emiatt a beavatott központokban kerültek tárolásra, - többnyire aranylapokra rótták. Ezek 72x72 cm nagyságú, 1,5 mm vastag aranylemezek. A rovást csakis erre speciálisan kiképzett rovósámánok végezhették. Mivel az egyes törzsek ezeket az információkat időnként egymásnak is továbbadták, ugyanakkor többen többféle rovásjeleket is használtak, így a rovásírás tudományát egy többéves komoly tanulási folyamat kellett, hogy megelőzzön.

Kép A rovásokat tartalmazó lapokat egy kimondottan erre a célra épített helyen a Szellemi Központban, avagy az Élet Templomában őrizték. Beavatatlan személyek soha nem férhettek hozzá. A rovásírások elkészítéséről és őrzéséről tehát csak a beavatottak tudhattak, a közismert történelmi személyek közül pl. Kőrösi Csoma Sándor vagy Julianus barát nézhetett bele ezen gyűjteményekbe. Ezek a Szellemi Központok felbecsülhetetlen nagyságú művelődési értékeket és leleteket tároló gyűjtőhelyek, hiszen az esztelen háborúk rombolásaitól csak ilyen módon lehetett megőrizni az utókor számára a minden idők állandó értékeit jelentő bizonyítékokat, iratokat, a tudást. Egykor ilyen Szellemi Központ volt többek között a mezopotámiai Nippur, az egyiptomi Karnak, Hetevarett, majd ezek megszűnését követően Ordosz, vagy a mai Tbiliszi környékén fekvő Magyarka. Később Atilláék honvisszafoglalását követően egy ideig országunk területére, Budára menekítették az ordoszi szellemi központot. Őrzéséről 10.000 harcos gondoskodott egészen István király uralkodásáig. Az uruki-mani hit feladásával, a római egyháznak történő behódolással idegen papok árasztották el országunkat, akik a pápa dekrétumaira nemcsak hogy megsemmisítettek szinte minden ősi magyar emléket és rovásírást, de sajnos a szellemi központ kincseinek megszerzésére is erősen fájt a foguk. Ezért István parancsot adott unokaöccseinek, Endre, Béla és Levente hercegeknek, hogy az Élet templomának kincseit menekítsék ki Ural-Budára a rokon manysikhoz. A manysik pedig eleget is tettek a feladatuknak. S mivel a sámánhit szerint a világhónapok váltása idején (2160 évenként) az egyes rokon népek át kell, hogy adják egymásnak a szellemi központ őrzésének feladatát és a rovásírás jogát, így Szalaváré Tura eljött Magyarországra, s megkereste az erre alkalmas beavatottat, aki Paál Zoltán, ózdi vasgyári munkás lett. Ma is léteznek ilyen Szellemi Központok, a Föld 9 különböző pontján, (titkos, megközelíthetetlen helyeken, barlangokban) őrzik őket, s majd csak akkor kerülhetnek napvilágra, ha az emberiség elér egy bizonyos szellemi fejlettségi szintet, azaz már nem csak az aranyat, hanem a tudás értékét fogja látni benne.

Mint említettem, az események csak évtizedekkel később kerültek írásba, mint ahogyan megtörténtek. Joggal kérdezheti mindenki, hogyan lehetséges ez, hisz az illető akkorra már csak foszlányokban emlékezhetett az egészre. Tulajdonképpen nem is nagyon kellett nekik emlékezniük, hiszen ehhez segítséget kaptak, mégpedig a fenti szellemi világból. Paál Zoltán is említi, hogy az „adások többnyire éjszaka jöttek”. Ilyenkor ő csak megfogta a ceruzát és az elkezdett írni. Gondoljunk bele: ez a könyv kb. 1400 oldalas, telis-tele van évszámokkal, töménytelen névvel és számadattal. Erre tíz-húsz év távlatából egy normál képességű ember aligha emlékezhet! Viszont -  ez nagyon fontos – éppen emiatt akárkiből nem is lehet rovósámán, hiszen ehhez rendelkezni kell bizonyos tulajdonságokkal, amivel csak a beavatottak bírnak, tehát erre születni kell. Mikor Tura, a manysi sámán megitatta őt egy bizonyos fajta sámánitallal, Paál Zoltánnál ekkortól kezdődően olyan képességek jelentkeztek, amit maga is alig tudott elhinni. Ez a hagyomány azonban ma is folytatódik, most is élnek köztünk rovósámánok, akik szintén így dolgoznak, azaz időnként ha érzik, hogy jön az adás, akkor ceruzát fognak, s az írni kezd.

 

Paál Zoltán és a rovósámánok munkája

  

Paál Zoltán 1913-ban született, egy ózdi, palóc munkás család gyermekeként, aki élte a munkások mindennapi életét. A II. világháború végefelé behívták munkaszolgálatra. Ez élete legnagyobb fordulópontját jelentette, mert ekkor ismerkedett meg Szalaváré Turával, a manysi[1] (vogul) nép sámánjával. Igor Szalmi[2] kapitány vezetésével egy kb. 50 fős ejtőernyős beavatott partizáncsoport érkezett a Sajó-Vág vidékére egy különleges megbízatással. Szalmi feladata volt hogy egy különbéke megkötésének feltételeiről tárgyaljon a magyar vezetőséggel, főként báró Kemény Gábor külügyminiszterrel[3]. A csoport Ózd környékén súlyos harcokba keveredett és sokuk fogságba esett vagy meghalt. Csak néhányan maradtak meg, köztük Szalaváré Tura, aki szintén nagyon fontos küldetés miatt vállalta a viszontagságos körülményeket. Turát – aki Gyarmat törzsének az utolsó papja volt! - a nagyapja nevelte fel, aki a manysik fősámánja volt, s őt is ebben a szellemben tanította. Ők őrizték a hun népek rovásírással írt sokezer évre visszanyúló gyűjteményét, az Arvisurákat. Jó ezer évvel ezelőtt ezeket Budán őrizték, azonban István király idején a kereszténység felvételét követően a rovások komoly veszélybe kerültek. A megvakított Vászoly fiai Endre, Béla és Levente hercegek így kimenekítették azokat a baskírokhoz. Mikor ott is nehezebbé vált a helyzet, akkor pedig a manysikhoz került ez a gyűjtemény. A fősámán elérkezettnek látta az időt, hogy ismét továbbadják az Arvisurákat, így Tura azt a megbízást kapta, hogy ezen gyűjtemény másolatát hozza el és adja át egy arra érdemes magyar embernek. Szőnyi Mártonnak akarta átadni, de közben ő hősi halált halt, így mást kellett keresnie. Mikor Szlovákiában, Sztrecsnó környékén állomásoztak, Tura felfigyelt a közeli munka-szolgálatosok között Paál Zoltánra, mivel látta rajta a beavatottak jelét, az Óm jelzést. Némi megfigyelést követően meg is szöktették őt egy arra alkalmas pillanatban, és maguk közé fogadták. A két férfi között aztán igen meghitt barátság alakult ki.

Paál Zoltán egy alkalommal lelőtt egy medvét, ami különleges jelentőséggel bírt Tura számára, mert a sámán hagyomány szerint mindig egyötnapos medvetor[4] alkalmával adták át a sámánok egymásnak a rovásírás jogát. Ez alkalommal tehát szintén eleget tettek ennek az ünnepi hagyománynak, és Paál Zoltánt Baraca (jelentése:tigris) néven rovósámánná avatták. Az 5 nap alatt Tura igyekezett minden tudást átadni neki, a teremtésről, őstörténelemről, rokon népekről, ősföldrészekről, stb. A manysik egyébként még a mai napig is őrzik a medvetor hagyományát[5].Tura miután küldetését teljesítette, fogságba esett és egy légitámadás során sajnos meghalt, de az Arvisurákon keresztül a szellemisége továbbra is itt maradt közöttünk. Paál Zoltán is eleget tett feladatának, éveken keresztül írta az Arvisurákat. A kéziratok kiadásával többször és több helyen is próbálkozott, de mindig zárt ajtókat talált. A könyv kiadását már sajnos nem érhette meg, 1982-ben eltávozott a fizikai létsíkról.

Kép Az előbbiekben már említésre került a bizonyos Óm jelzés, a kiválasztottak jele, ami a beavatottságuk fokát mutatja. De mi is ez pontosan?

A manysik szerint minden embernek két lelke van: Lélegzés vagy Élet-lélek és Szabad-lélek vagy Vándor-lélek. Az Élet-lélek miatt álmodik az ember, és ez gyakran találkozik más emberek lelkeivel, azonban a halál beálltával ez megszűnik. A Vándor-lélek a halál alkalmával kiszáll a testből, majd új élet születésekor abba átköltözik. Létezik azonban egy harmadikféle lélek is, amit Árnyék-, Sámán-, Is- vagy Óm-léleknek is neveznek. Ez isteni eredetű lélek, és csak kevés embernek adatik meg, akik ezáltal különleges képességekkel rendelkeznek. Képesek a gondolatátvitelre, tértől és időtől függetleníteni tudják magukat, és telepatikus kapcsolatot tudnak tartani a beavatottakkal. Ezt az égi eredetű lelket csak a sámánok és beavatottak képesek látni, illetve érzékelni, méghozzá oly módon, hogy egy lilás, ködszerű háttérben egy fényes kereszt alakot látnak a homlokukon. Ez nevezik Óm-jelzésnek. Az Arvisura tanúsítja, hogy tulajdonképpen a keresztelő szertartása is innen ered: a szentelt vízzel a gyermek homlokára rajzolt kereszt alakkal ezt az Óm-jelzést imitálják.

Amikor Szalaváré Tura át akarta adni az Arvisura örökséget, illetve a rovás jogát, Paál Zoltán először tiltakozott, és nem egészen értette, hogy miért éppen őt szemelték ki erre a feladatra. Mikor pedig azzal mentegetőzött, hogy ő csak egy ózdi vasgyári munkás, akkor Tura azt kiáltotta, hogy „Hát az a három lélek, az semmi? Végre egy igaz ember!” Tehát Tura látta rajta az Óm-jelzést, s emiatt már a találkozásukat megelőzően figyelemmel is kísérték. Paál Zoltán tréfával próbálta elütni ezt a dolgot, s azt válaszolta, hogy ebben a piszkos háborúban sok embernek egy lelke sincs, miért neki lenni pont három. Tura megnyugtatta, hogy majd tapasztalni fogja és ez időnként terhes is lesz a számára. Mindenekelőtt azzal a kötelességgel jár, hogy az események után tíz, húsz és harminc év múlva le kell majd írnia mindent a tanultakról, azaz Arvisurát kell írnia. Tura a medvetor szertartásának keretén belül megitatta Paál Zoltánt a sámánok italával. Ettől olyan képességek jöttek elő belőle, amelyekről korábban fogalma sem volt! Ő maga így vallott eme élményeiről:

„Megittam a felkínált teát, ami olyan ízű volt, mint a fűszerekkel erősített vörösbor. Marta a torkomat, majd olyan hőség öntött el, mint amilyet egyes injekciók után éreznek az emberek. Minden testrészemben megborzongtam. Szunnyadás vett rajtam erőt, majd a szemem elkezdett káprázni és rámborult az ezüst-köd. Messziről egy csillogó fény közeledett felém narancsszínű gomolyagban…

Én soha nem hittem a babonákban és kísértetekben, de Turának olyan sámánszerei vannak, hogy azokat a teámba keverve, hol rózsaszínben, hol sárgában, hol kékben, hol zöldben, hol ezüstös fényekben látom a világot. Hol meg ránézek a szlovákokra és cipszerekre, a nyelvüket nem értem meg teljesen, de látom a gondolataikat! Ezt magyarázza meg valaki!”

A beavatottságnak egyébként különböző fokozatai vannak, melyről az un. sámánpróbán győződtek meg, s ami karátban vagy karéjban mérendő, s melynek legmagasabb fokozata a 25 karát. Ennek során kiderült, hogy Tura 9, míg Paál Zoltán 21 (!) karátos beavatott volt. A legmagasabb (24-25 karátos) beavatottsággal bírtak pl. Anyahita, Ménes, Etana, Buddha, Jézus, Atilla, Mohamed, stb. Baraca ezzel nyert jogot arra, hogy a Vízöntő világhónap beszélője és a 993 rovósámán egyike legyen. Ilyen beszélő sámán ugyanis csak kb. minden 2160. évben születik egy.Manapság kb. minden 10 millió emberből születik egy Óm-jelzéssel!


[1] A manysi nép az Ural lábánál, az Ob vidékén élő rokon népcsoport. A cári időkben kicsit délebbi vidéken éltek, de borzasztó nagy üldöztetésnek voltak kitéve, számuk kb. mintegy 5000-re fogyatkozott. Ekkor inkább kissé feljebb vonultak a hidegebb vidékekre, népességük azóta ismét nőtt.

[2] Igor Szalmi egy karjalai születésű, finnugor szakos tanár volt, aki magyarul is tudott.

[3] Mindez a magyar hadifoglyok 1917-es segítségéért cserébe történt volna. Ha 1944. augusztusában a Horthy rendszer kiugrott volna a háborúból, akkor É-Erdély és Székelyföld egy része visszakerült volna Magyarországhoz. Sajnos a magyar tisztikar gyávasága vagy érdeknélkülisége miatt ez meghiúsult.

[4] A medvét egyébként égi eredetű állatnak tartották, Kemi asszonyt, az égiek szobalányát tartják a medve szülőanyjának. A medvét abának is nevezték, és ezt, illetve a medvetorok szokását a mai napig is őrzik egyes hazai települések nevei, mint pl. Abafalva, Abaújvár, Abádszalók, stb.

 [5] Készült egy háromrészes dokumentumfilm az Ősök ösvényén címmel, Halmy György rendezésében, melyet az MTV először 1995-ben vetített le. Érdekes volt látni, hogy ebben a filmben, illetve a könyvben lejegyzett medvetor a megszólalásig hasonlóan zajlott le, pedig térben és időben egész távol történtek egymástól.

 

 forrás: www.arvisura.van.hu  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.