Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beszélgetés egy ifjú hölggyel

Beszélgetés egy ifjú hölggyel

Szerzőtársam Eta és én hosszabb beszélgetést folytattunk egy fiatal hölggyel, aki számos, zavarba ejtő látomáson esett át. 


  A huszonéves, kedves, nyugodt lányt nevezzük M.-nek! Az interjú idején édesapja balesetből kifolyóan kómás állapotban volt, már 25 napja. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy a négygyermekes családnak legfeljebb két tagja nem bír látnoki képességgel. Mivel nála már korán kezdődtek azok a megérzések, amelyek először lelkileg erősen megzavarták, pszichológushoz akarták vinni. Egy számára nagyon kedves rokonuk akkoriban lett tragédia áldozata. M. az előtte lévő napokban érezte, hogy valaki noszogatja valamire, csak nem értette az üzenetet, később jött rá, hogy a közelgő bajra kellett volna az illetőt figyelmeztetnie, akibe a halála előtt unos-untalan belebotlott. Sajnos a tragédia bekövetkezett, és ez, valamint a felismerés, hogy segíthetett volna, nagyon letörte. Édesapja, azonban ellenezte a pszichológust, és, hogy elkerülhető legyen, természetgyógyászhoz vitte a gyereket, majd maga is belemerült az ezotéria problémáiba, minek következményeként kiderültek hasonló képességei. 


  M. szerint a kicsik többsége sokat lát a nem evilági dolgokból, s csak fokozatosan vesztik el ezt a képességüket. Hat éves öccse szerinte ma is tisztán lát, például azt az elhalt kisfiút, akit csak Főnökömnek szokott szólítani, akivel játszani is szoktak, sőt felháborítja, hogy környezete nem, vagy nem olyan tisztán látja pajtását, mint ő. Baj általában nem szokott történni - bár már többször próbálták a szellemfiúcskát a házból eltanácsolni, sikertelenül - kivéve akkor, ha a hatéves gyermek tartósan nincs otthon. Ilyenkor ugyanis a "pajtása", aki állítólag legszívesebben a pincében lakik, nagyon unatkozik és ezt az ottani vízcsap pontosan ötpercenkénti nyitogatásával jelzi. Nagy a gyanú, hogy a gyermek már a család előtt is a telken vagy a házban tartózkodott, talán itt is halt meg. Halálának oka minden bizonnyal fulladás lehetett, mivel szörnyen kiázott bőre van, a hatéves gyermek azt szokta mondani, öregnek néz ki. 


  Tízes évei elején járt M., amikor megérzések és sugalmazok után látni is kezdett, ekkor jelentkezett Emília, a zsidó kislány, aki M. születéséstől kezdve mellette volt. M. látta egy látomásban a kb tízéves lányka halálát, aki fehér hálóruhában próbált menekülni az utcán, amikor katonák hátba lőtték. Pontos helyszínt nem lehet tudni, de Emília M. tudomására hozta, hogy valaha, korábban ők ketten testvérek voltak. Végül, némi segítséggel sikerült Emílitát átadni édesanyjának, aki magával vitte, M. sokáig búskomor volt a hiányától. 


  A vizsgákatok szerint M. aurája nagyon nagy és meleg, ezért a lelkek szívesen jönnek a közelébe, főleg azok, akik valamilyen elkövetett bűnük miatt "fáznak". M szerint, csak azok a lelkek fáznak (ezeket M. is hidegnek érzi) akiknek rossz a lelkiismeretük, és azért érkeznek hozzá, hogy bocsánatkérést tolmácsoljon az érintett családtagok felé. Beszélgetésünkkor, kérdésemre a mútermemet jó hangulatúnak tartotta. Egyedül a kisszobában lévő, alját vesztett, késő barokk kredencfelsőmben érzett valamiféle eleven, sűrített energiát. (A tárgy dédszüleim sárvári, Dózsa György, egykor Ferencz utcai házának hátsó traktusából, egy eldugott mellékhelyiségből került elő, közelebbi származására csak hipotézisek vannak. Talán azé a közel évszázados öregasszonyé lehetett, aki sok évtizeddel korábban, bérlőként ott lakott, de lehet ősi, családi bútor is.)


  Nagyszülei házának nagyszobájába M. szinte nem mer belépni. A nagy ágy, melyben a nagypapa meghalt, szerinte nagyon rossz kisugárzású. Megjegyezte, hogy ő még messze nincs a képességei teljében, de tudomásul vette a dolgot és igyekszik fejleszteni, együtt élni vele, szemben nővérével, aki fél, pedig ugyanilyen látomásai vannak. Szeretné életét ennek a szolgálatnak szentelni, úgy gondolja, nincs más választása, felül így határoztak. Szép, nagy családot szeretne, sok gyermekkel, mert imádja a gyerekeket. 


  M. szereti a vizet - sokat úszott korábban- azonban az erdőknek lehetőleg a közelébe sem megy, mivel itt mindig sok lélek tartózkodik. s számára a levegő valósággal folytogató. Ugyanez a fura érzése van, ha alkalomadtán a szombathelyi köztemetőt kell meglátogatnia a Jáki úton. (Szerzőtársam is hasonló érzéseinek adott hangot, a beleértve a régi, szentmártoni temető egyes részeit is. Ezeken a helyeken sok rossz energia érezhető. M. megjegyezte, hogy a Jáki úton a sok fa különösen zavarja.) Falujuk egyetlen házának van érezhetően rossz kisugrázása, ahol egy bácsit meggyilkoltak. 


  Véleménye szerint az itt ragadt lelkek, melyeknek többsége nem természetes halállal távozott (köztük sok öngyilkos, akik általában nem kellemes látogatók) szívesen nézegetik magukat a tükörben, mert ebben "létüknek" egyfajta bizonyítékát hiszik. Egyébként látóvá válásának idején hetekig egyszerűen nem tudott aludni. Amennyiben a szellemeket szeretnénk jól megijeszteni vagy elkergetni, a fehér színű gyertya, a kereszt és a szenteltvíz remek szolgálatot tehetnek. A gyertyától teljesen "megbolondulnak" a jövevények. M. nem szeret teljes sötétben aludni, mert akkor nincs nyugalom... Mindezek ellenére a legtöbb látogató éjjel, álomban érkezik, de nem biztos, hogy távozik is...

                       1020464-bigthumbnail.jpg


  Erre klasszikus példa volt egyik "álma". Édesapja lelkendezve rohant fel hozzá és azt kiáltozta: "Látom, végre látom, gyere, megmutatom!" Ő hiába kérdezgette, hogy mit, édesapja csak tovább lelkendezett. 


  Mindezek után a garázsban egy kopasz, kékesen áttetsző kis emberke fogadta őket, aki hálálkodott, hogy milyen jó itt őneki - és a három lányának. Ekkor ő kilépett a garázs kapuján és valóban eléje lépett egy kisleány, szintén kékes fényben, fehér ingecskében, s átölelete őt. M. előtt azonnal végigpergett a gyermek sorsa, látta, hogy valamiféle karóra szúródva halt iszonyatos halált, úgy, hogy az a szemén jött ki. A jelenés egyik szeme helyén valóban csak vörös folt éktelenkedett. Meglátta hamarosan a többi gyermeket is, de az idősebb két nővér gonoszul nézett rá. Erre nekik rohatn - így szokta a gonosz lelkeket elkergetni -, látomása el is tűnt. 


  Aznap nagyon korán kellett kelnie, mert újságot hordott hajnalban, s mikor a házból kilépett, legnagyobb rémületére ott állt az egész népes szellemcsalád a garázs mellett. Iszkolt, ahogy csak a bicikli bírta...


  Egyébként M. szerint kétharmad részben családjának elhunyt tagjai jelennek meg neki, köztük egy dédmama, aki állandóan igyekszik segítségükre lenni. Ezen kívül sok lélek jön, elsősorban segítséget kérnek. Ilyen módon találkozott egyik szerelmének közelmútlban, autóbalesetben meghalt édesapjával is, aki vidáman énekelgetve jött szembe vele az utcán, s láthatóan nagyon feldobta az, hogy M. észrevette és rámosolygott. Csak mikor eléje ugrott, és ő hirtelen eltűnt, derült ki, hogy valójában szellemmel volt dolga, a jelenés ugyanis annyira életszerű volt. Mindez közvetlenül azelőtt történt, hogy M. a fiát megismerte volna. Ez az apa egyébként rossz családfő volt, habár fiával egyfajta baráti kapcsolatot ápolt. Többször is megjelent M.-nek, kérte, hogy közvetítsen családja felé, tolmácsolja bocsánatkérését, őszinte megbánását feleségének is, akit sokszor megcsalt. Végül tapasztaltabb "szakember" segítségére is szülség volt ahhoz, hogy a jótét atya vágre átjusson a kapun, s magával M. egyik régi kutyáját is, amelyet évekkel korábban egy vadász véletlenül agyonlőtt. 


  Kérdeztük tőle, hogy találkozott-e eddig olyan szellemmel, akitől valóban félt? M. erre elmondta, hogy egy lánytól valóban megijedt. Egy régi, romos és elhanyagolt házat látott, ahol a szobában - nem is tudja, nem volt e már romos a szoba - egy leány állt egy fésülködő asztal előtt, rettentő fényesség vette körül. A leírhatatlanul piszkos és nyomorult környezetnél csak az volt érdekesebb, hogy ez a lány csontsovány volt. Megfordult, M.-re nézett és a tekintetében valami olyan bestiális gonoszság tükröződött, hogy M. azonnal nekirohant, hogy menekülhessen. (Hozzátette, ez neki sajnos szokása, pedig nem jó stratégia, mert így a lélek könnyen megszállhatja.) Máskor, egy álomban is látta ezt a lányt, de valahogy felülről, távolabbról. A földön feküdt, mintha baleset érte volna és sokan állták körül. A lány lelke a teste felett lebegett, majd függőlegesre fordult és gúnyosan hahotázott. Azóta nem jelentkezett. 


  Illetve mégis. Jó pár nappal a fenti beszélgetést követően alanyunk a fővárosba utazott, ahol egy vendéglőben újra meglátta a jelenést, azonba most éber állapotban. Ez részben megnyugtató önigazolás, részben azonban persze szorongást keltő volt számára, hiszen úgy érezte, a lány áldozatot keres. Megpróbálta leszerelni, erre eltűnt, ki tudja meddig. Most pontosan leírta a figurát: magas, szőke, nagyon sovány, hosszú, fehér hálóruhát visel - és M. szerint talán éhen halt. 


  Szerzőtársam kérésére, hogy angyalt látott-e már, M. igenlően válaszolt: több alkalommal találkozott ezekkel a lényekkel, akik leírása szerint óriásiak, fehérek és valóban szárnyuk van. Egyszer a kollégium kihalt folyosólyán rémítette meg az egyik, amelyik egészen közel jött, hozzá hajoló arcából csak a szemeit érzékelte, melyek elmondása szerint legalább 30 centiméteresek lehettek. Nyilvánvalóan figyelmeztetni, óvni akarta, bár nem beszélt. (...) 


  Bár a család nem jár templomba, de mélyen istenhívők mindannyian. A problémák növekedésével édesapjuk Gábrielhez kezdett imádkozni, óvás végett, s valóban, M. gyakran látott a közeli erdő szélén egy őrködő angyalt, a szoba egyik felső sarkában pedig gyakran fénygömb volt látható, ez az apa súlyos balesete óta sajnos ritkult, de most is előfordul. 


  Kérdésemre, hogy Jézus volt-e része valamely látomásnak M. mosolyogva felelte, hogy kisöccse gyakra látja, úgyhogy képeit ki is tették számos helyen a lakásban. Ehhez annyit hozzá kell fűznöm, hogy gyűjtéseim szerint a Megváltó szívesen jelenik meg  gyerekeknek, ,,... hisz ilyeneké a mennyek országa" (Mt. 19,14). 


  Beszélgetőpartnerünk beszámolt édesapjáért folytatott drámai küzdelméről is. A rettenetes áramütést szenvedett férfinek nem csupán azon helyei égtek meg, amelyeken az áram átment, de létfontosságú szervei - főleg a gyomra - sérültek meg. Lelkével gyorsan sikerült felvenni a kapcsolatot, először szeretett volna meggyógyulni, visszajönni, de az égiek állítólag máshogy határoztak. Családja, főleg M. azonban elkeseredett harcot kezdett, amelynek eredményeként az eset leírásakor egyfajta "patthelyzet" alakult ki. 


  Az édesapja nem igazán akart már visszajönni, a család többi tagja látta "külön a lelkét a testétől". M. azonban egy fénykép és a családtagok segítségével megkísérelte az un. "gyökérmeditációt", amelynek lényege lett volna a test és lélek újraegyesyítése. Ennek a műveletnek nem illett volna néhány percnél tovább tartania,  azonban csaknem félórás erőlködés sem hozott más eredményt, minthogy az alany kis híján exitált. Ekkor a lány, teljesen kimerülve abbahagyta a kísérletet. 


  Aznap este félálomból felébredve, rosszat sejtve rohant le a konyhába, ahol egy ott égő gyertya szinte fáklyaszerűen lobogott. Mikor megpróbálta megfogni, az egész a padlóra loccsant, és ott még veszélyesebben kezdett izzani, végül kénytelen volt a talpával rálépve eloltani. Nem sokkal később ismét füstszagra ébredt, de most már saját szobájában lángolt egy elviaszosodott gyertyatartó. Ezt szintén nehezen, újságpapír rányomásával sikerült csak semlegesíteni. Másnap felhívta ismerősét, aki figyelmeztette, hogy vegye komolyan ezeket a jelzéseket, s többé ne próbáljon beavatkozni. Eddig tartott a beszélgetés.. (...) 


A második beszélgetés az ifjú hölggyel

A fiatal hölgy akit e könyvben M.-nek nevezünk, már régi ismerőse olvasóinknak. A tőle hallott, hihetetlen históriák azonban korántsem értek véget apja halálával. Nem volt tehát véletlen, hogy egy találkozásunk alkalmával M. a maga sajátos, kissé visszahúzódó módján jelezte nekem, hogy ismét volna miről mesélnie, mert az első riport óta rengeteg dolog történt vele. Nosza, szóltam társszerzőmnek, mondanom sem kell, hogy ő is felvillanyozva fogadta a hírt, hiszen M.-et kissé meg is kedvelte. A találkozóra 2009 őszén került sor, a helyszín újra az én műtermem volt. A diktafon helyett, amely a korábbi esetben rejtélyes módon meghibásodott, most számítógépes hangrögzítést alkalmaztunk, s ez nem is mondott csődöt. Így a beszélgetést teljes egészében rögzítettük. Most mindebből az olvasó számára érdekes részeket emeljük ki. A beszélgetés első felét jómagam interpretálom, a következőt szerzőtársam jegyezte le. Íme az első rész:


  Miután leültünk M.-el kissé elbeszélgettünk az álmokról. Mindez elsősorban a jó és nyitott légkör megteremtésére szolgált. Végül belefogott annak elmesélésébe, amiért eljött, ami az első beszélgetés óta vele történt. 


800x585_10849_ghostly_possession_2d_fantasy_girl_woman_picture_image_digital_art.jpg  M. nővéréről lesz szó a következő kis történetben, aki hasonló képességekkel rendelkezett, azonban ezeket vállalni nem akarta, mert félt az őt ostromló titokzatos világtól. Egy darabig működött is ez a taktika, azonban édesapjuk végül bekövetkezett halála után összeomlott. Félelmetes látomások, lelkek jelentkeztek, akikkel ő kommunikálni nem tudott, s végül belátta, hogy ezen változtatnia kell. Igen ám, de ez nem ment egyik napról a másikra, így M. próbálta ezeket a jelenségeket magához vonzani, hogy kezelhetőek legyenek. Tudomásukra hozta tehát, hogy tőle várjanak segítséget. 


  Végül egy olyan eset következett, amely igen megárzó volt mindkettejük számára. A nővér egy lány alakjára kezdett panaszkodni, aki már második éjszaka ült a szobája sarkában, szótlanul. Végül M. kapott egy sugalmazást - szerinte édesapjától -, hogy azonnal menjen haza, mert a nővére bajban van. Mondanom sem kell, hogy lélekszakadva igyekezett, s aznap este az ő szobájában aludt. Azonban nem történt semmi. A nővérke jót aludt, hősnőnk azonban késő éjjelig figyelt. Semmi. Másnap barátok jöttek tv-t nézni, s közben M. kiment a konyhába. Rémes érzés kezdte a hatalmába keríteni, szédült, úgy érezte, mintha lefelé süllyedne. Aggódott, hogy hirtelen leesett a vérnyomása. A rosszullét, szédülés egyre fokozódott, végül már nem is látott semmit, forgott vele a ház. Gyorsan édességet kért, de hiába evett csokoládét, ettől még rosszabbul lett. Elkerülni próbálva a vendégek jelenlétében a kellemetlenséget, kétségbeesett erővel lódult neki a lépcsőnek, hogy szobájáig eljuthasson. Ráfeküdve a korlátra kínlódott felfelé, de vagy három lépés után jobbra-balra kezdett csapódni, s ekkor sejtette meg, hogy szó sincs vérnyomásproblémáról: idegen lélek férkőzött be az aurájába. Valahogy, félönkívületben eljutott az ágyig, amire iszonyatos súly préselte, szerinte a "másik" rátelepedett. Kiáltani nem tudott, valahogy elérte a telefont, felhívta a nővérét, hogy azonnal jöjjön a szobájába. Ő persze rögvest megérkezett, s M. kérésére megfogta a kezét, fennhangon mondogatva,  hogy "M. vagyok!". Mindezt azért kellett tenni, mert valószínűvé vált, hogy az idegen lélek el akarja űzni a lányt a saját testéből, hogy a helyére telepedve ő élhessen ott tovább. Miután az aurába behatolt, ezt képes is megcselekedni. M. szerint ez egy ismert jelenség és "lélekváltás"-nak nevezik. Ritka ugyan, de előfordul. Nem is emlékezett másra, csak mintha önmagával küzdene és a nővérre, aki újra és újra ismételve erősetette meg őt önmagáról. Később megtudta, hogy közel fél órán keresztül hánykolódott az ágyon, remegő kézzel, fájdalomtól eltorzult arccal. Nehéz volt a betolakodót elküldeni, s miután sikerült, háromórányi mozdulatlan pihenésre volt szüksége. 


  Nagyon érdekelte, hogy mivel járt volna, ha veszít, s mivel terjedelmes irodalommal rendelkezett, azonnal előkereste a megfelelőt, amint  mozdulni bírt. Eszerint a külső, az emlékek nem változnak, sokszor szinte észrevehetetlen a jelenség, azonban módosul a mentalitás, esetleg az életcélok, a villághoz való viszony. 


  Lélekváltási példaként M. egy általunk is ismert látnoknőt említett, akinek "átalakulását" akkor még élő édesapja végigkísérte, és nekik elmesélte. Állítólag negyedik terhessége alatt játszódott le a változás. M. szerint a látnoknő lelke bejárta az "utat", és az égiek ennek a kiváltására küldtek egyfajta "cserelelket". Amint a váltás végbement, a hölgy nem ismert fel senkit, s szerencsére M. jelenlévő édesapja vezette körbe a házban, megmutatva neki gyermekei fényképét, a ház részeit. Mindezek után annyi változás történt, hogy elvesztette látnoki képességét, látogatói is elmaradtak. Mindezek következményeként azonban anyagi gondok léptek fel, és el kellett költözniük a szép házukból. A férj is észrevette, hogy feleségének természete megváltozott. Eddig ez a történet, amit a hitelesség kedvéért szintén megörökítettem. Véndegünk mindezekhez még hozzátette, hogy az emberek aurájának nagysága változó. Minél nagyobb, annál könnyebb beleférkőzni, ezért ő külömböző technikákat alakított ki azért, hogy levédje magát. A lelkek azonban bármely aurába beférkőzhetnek, gyakran pusztán csak azért, mert jól érzik magukat benne: meleget, energiát kapnak. Véleménye szerint pl. a migrénes fájdalmaknak, gyakori fáradtságnak oka gyakran ez, s nekem rögvest eszembe jutott édesanyánk, aki ritka jó lélek volt, és erre a fájdalomra oly' gyakran panaszkodott. M. elmesélte, hogy sokszor látja mások auráját, főleg olyanokét, akiket éppen akkor ismer meg. A mi auránkat ekkor nem látta. Megkérdeztem tőle, van-e még valaki a szobában rajtunk kívül? Erre azt a választ adta, hogy nincs, de nem esküdhet meg erre, ugyanis, csak azokat az entitásokat láthatja meg, akik ezt akarják, a többit nem, könnyen kijátszhatják az éberségét. Ezért amikor új helyiségekbe lép, azonnal letisztítja azokat, elővigyázatosságból. 


  Kérdésemre, hogy mostanság régi ismerősei közül jelentkezett-e valaki, Emíliát, a hajdani zsidó kislányt említette, aki valaha, egy korábbi életben szerinte testvére volt. Emília nem tágít mégsem. Elmondta, hogy M. első gyermeke kislány lesz, így fog visszatérni hozzá. Mindezt álmában tudta meg. 


Nővérével, aki most már szinte felvállalta sajátos képességeit, egyre jobban szinkronba kerülnek, s próbálnak segíteni azokon, akik hozzájuk fordulnak. Néha még az álmuk is ugyanaz. A következő történet ismét testvérével kapcsolatos. 


  A falu művelődési házát egyedül vezeti, s kiállításokat is rendez ott, az előadóteremben. Történt egyszer, hogy egy tájképfestő tárlata nyílt meg, akinek felesége a faluból való volt. Mivel a kultúrházban volt az esküvő, ennek huszadik évfordulójára rendezte a kiállítást. A képek bepakolásánál M. nővérének nagyon tetszettek a festmények, mindössze egyetlen alkotásra nem bírt ránézni, megmagyarázhatatlan félelmet és idegenkedést érzett. A mű egy erdőbelső kékes, kissé sejltelmes világát ábárzolta, ahová beszűrődik a napfény. A nővér, amennyire lehetett, a kiállítás ideje alatt is kerülte ezt a festményt. A kiállítás bezárása előtti éjjelen álmot látott: három szellem tombol a kultúrházban, s képek zuhannak le a falról. Kora reggel már rohant a munkahelyére, ahol három festményt, köztük az ominózus tájképet is a földön találta, ráadásul teremben erős légmozgást észlelt. Rendkívül megijedt, s azonnal értesítette M.-et, aki szintén a "tetthelyre" sietett. A nővért azonnal elküldte terem közeléből. Odabenn nem érzett először semmi rendkívülit, ezért beállt a szoba közepére és megpróbált figyelni. Ez eredménnyel járt. Három gyerek szelleme jelentkezett, két fiú és egy lány. Nagyon boldognak tűntek, ugyanis ekkor sikerült kiszabadulniuk abból a képből, amibe a művész úr belefestette, s így belekötötte őket. Ők ugyanis pontosan abban az erdőben tartózkodtak, amelyet a festő épp' megörökített. Testvére energiái segítettek a szabadulásban. A hihetetlen és egyben szórakoztató történethez még hozzáfűzte, hogy az alkotó máig csak annyit tud a dologról, hogy a képek leestek, de ez már korábban is előfordult... és a képet soha, sehogy nem sikerült eladnia...


  M. szerint sok esetben mindössze az energiákon múlik az, hogy a lelkek elhagyhassák ezt a világot. Sokakat hozzátartozóik energiái kötik ide, ezért nem képesek "átmenni". Persze, ha kell, vissza is képes jönni sok lélek, azért, hogy segítsen. 


  Szerzőtársam, Eta felvetette, miszerint eléggé ismert teória az, hogy a materiális javakat és világot mindenek fölé helyezőknek általában sorsuk, hogy lelkük "itt ragad", s képtelen átmenni a túloldalra. M. hozzátette, hogy szerinte gyakran azoknak is ez a sorsa, akik túlzottan félnek a haláltól. (Jómagam annyit jegyeznék meg, hogy legközismertebb az a szituáció, amikor az illetőt valami méltánytalanság érte, aminek jóvátételét mindenképpen el szeretné érni, s ezért marad jelenésként a földi világban. (...) ) 


  Szóba került M. kisöccse is, akivel az első beszélgetés során már találkoztunk. Szellembarátját nagyon nehezen, de sikerült elküldeni, ezért hetekig szomorú volt. M. szerint képességei az övét felülmúlják, sokkal rendszeresebben tudta a kapcsolatatot tartani édesapjukkal is, annak halála után. A házhoz hívott őrangyalokat rendszeresen látja, sőt szinte mindenkinek az auráját érzékeli, mondja is, sőt le is rajzolja, ki milyen "színű". Egy alkalommal kijelentette: "Nagymama, van a fejeden egy fekete paca!". Három hét múlva szürkehályogot diagnosztizáltak az idős hölgynél. 


  M. rendszeresen foglalkozik a kisfiúval, igyekszik feljleszteni. 


  M., édesapjára visszatérve elmondta, hogy tudtával neki voltak a családban először látnoki képességei. Nyomorúságos gyermekkora, a brutális, kádárista rendőr-főtörzsőrmester apa és bánatában alkoholistává lett anya közt nőtt fel. Volt egy borzalmas természetű húga is, akiről - M. szerint - elég annyit elmondani, hogy 2006. VI. hó, 6-án, 6 óra, 6 perckor halt meg... szóval riportalanyunk édesapja volt a család egyetlen jó természetű és egyben utolsó tagja. 


  Ezután igencsak tragikus történetre terelődött a beszélgetés: egy ismerőse, aki öngyilkos lett. M. az illető haláláról csak napokkal később szerzett tudomást. Valami furcsa módon egy ismerős, vízparti helyre vitte az útja. Maga sem tudta önmagának megmagyarázni, hogy mit keres ott, de leült egy padra. Mostantól szó szerint idézem: 


"-... aztán, aztán egyszer csak ott volt az X., de Úristen, hát azt azt a látványt! Az öngyilkos graveyard.jpgember nem tud "átmenni". Igazából nagyon konkrétan nem tudtam kivenni semmit a lényéből, csak azt láttam..., hogy így szét van csúszva... nem tudom, de még az emberi alakja volt ott, és az "megragadva", ahogyan meghalt és véres volt a felsőteste. Alig ismertem meg, hogy ez az X., inkább csak azért ismertem meg konkrétan, inkább csak azért tudtam, hogy ő, mert kaptam a fejembe egy "inputot", hogy ez ő. Egyszerűen olyan volt, hogy ültem a padon, és ő meg ott a bal felemen volt két-három méterre, és olyan volt, mintha valami lökdösné és így oda-vissza csapódott, és ordibált, hogy segítsek, és, hogy mennyire fáj neki, és, hogy ez szörnyű. Annyira nagyon hangos volt, hogy én már fogtam a fejemet, hogy Úristen, nem bírom ezt a hangzavart. Körülbelül fél órát ott csapongott nekem, mire meg tudtam vele értetni, hogy nem tudok vele miegyebet tenni, mint, hogy energiát küldök neki, mert nem tudok mást csinálni. Küldtem neki energiát, s ahogy küldtem, s ment belé az energia, akkor egyhelyben állt, és csak nézett... és akkor mondtan neki, hogy nem tudok... nem tudok segíteni. Megmondtam neki őszintén, hogy életed legnagyobb hibáját követted el, mert most itt maradtál. Én akkor, hogy ne térjen többet vissza hozzám, átadtam egy felsőbb energiának, hogy legközelebb oda menjen, vagy ők adjanak neki energiát, mert én nem fogom egész életemben kísérgetni. Igazából sok mindent nem tudtam vele tenni, mert hát mit tegyek vele?"


  Szerzőtársam természetes kérdésére, hogy mi lehet X. további sorsa, M. a maga részéről nem tudott túlzottan optimista választ adni. Szerinte egyetlen lehetősége, hogy "kipasszíroz" valakit a testéből, és abban továbbélve próbál valamit jóvátenni. Azonban ez is bűn és valójában kapálózik valami után, ami elérhetetlen számára.


  Hangsúlyozom, hogy részermől az elbeszélést csak rögzítettem, személyes véleményemet nem fejtem ki. 


  Itt elbeszélgettünk az öngyilkosságról, mint főbűnről, s megemlítettem, hogy ennek képzőművészeti ábrázolása mily' gyakori. Giotto 1306-os padovai, Scrowegni-kápolna-béli képciklusának monokróm, vagyis egyszínű képeinek egyikét említettem meg, ahol a bűnök közül a "Kétségbeesét"-t ábrázolja önmagát felakasztott nőalakként. Soha nem felejtem el ökölbe szorított kezeit...


M. azonnal előállt újabb példával az öngyilkosság területén. Falujukban egy férfi öngyilkos lett, tettét a konyhában követte el. Felesége és gyermeke nem bírták ezután egy hétnél tovább a házban, elmenekültek. A ház ma már teljesen üres, függöny sincs az ablakokon és senki nem veszi meg. M. pedig gyakra látja az elhalt férfi alakját kísértetház ablakában, melynek foglya maradt...


  M. visszatérve édesapja halálának körülményeire - miután elbeszélgettünk arról, hogy a halál elsősorban Isten joga és nagyon kivételes esetben nem bűn az ölés -, elmondta, hogy apjának halálán egy éve vitatkozik a bíróság. Véleménye szerint azért, mert annyira "nem földi" módon hunyt el, hogy nehéz valamiféle "igazságot" produkálni. Szerinte az "égiek" döntöttek így: édesapja ideje lejárt a földön és mennie kellett. Fontos, hogy a halálos áramütés előtt egy héttel súlyos autóbalesetet szenvedett, amit teljesen sértetlenül vészelt át. Ha az áramütés is eredménytelen marad, jött volna hamarosan valami más. Hosszú, kómás állapota pedig irgalom volt, amely segített hozzátartozói érzelmi felkészültségében. Ezután sokáig beszélgettünk a családok halál utáni helyzetéről, a szerencsés és kevésbé szerencsés lelki reakciókról. Itt végződőtt a beszélgetés első része. 


  A folytatást szerzőtársam, Eta jegyezte le. Ezt azért tartottuk helyenek, mert ő egyrészt más szemszögből látja az elbeszélőt, s talán más ízzel adja elő a további történeteket is. Lássuk:
  M. történetét ott fejeztük be, hogy édesapja kómában fekszik a korházban, és egyedül a lány, M. tudja vele tartani a kapcsolatot. Édesapja, aki nagyon rendes, melegszívű ember volt, nem szerette volna elhagyni családját, szeretett volna visszatérni, Lánya próbált is segíteni neki ebben, úgy hogy a lelkét, ami a teste felett lebegett, megpróbálta a testébe vezetni. A művelet azonban többszöri próbálkozásra sem sikerült, mivel a hasánál mindig "megakadt". Később derült csak ki, hogy ennek súlyos szervi okai voltak, hasi szervek súlyos károsodása tette lehetetlenné a test és lélek egyesülését. 


  Mivel mindig M. volt az édesapja és a család közötti közvetítő, nehéz feladatokat is vállalnia kellett. Egy nap, mikor egyedül volt otthon, megjelent az édesapja a nappaliban, azon a helyen ülve, ahol olyan jókat szoktak beszélgetni a lányával. Úgy nézett ki, mint mindig, az arca sem változott, sőt, jellegzetes kézmozdulata sem, talán mert az asztrálzsinór még összekötötte fizikai testével, de körvonalai elmosódottak voltak. Ekkor mondta el, hogy meg fog halni, és kérte, hogy készítse fel erre a családot. Azt, hogy nem szívesen hagyta el szeretteit, mutatta asztráltestének (?) sárga színe. A sárga, mint tudjuk, az irigység színe, és ő ezzel juttatta kifejezésre, hogy még élni szeretne a családja körében, és irigyli azokat, akiknek ez még megadatik. 


  A beszélgetés után két héttel el is távozott., de M. még utoljára el tudott tőle búcsúzni egy szép verssel, amely azon a papírlapon volt, ami váratlanul esett ki egy verseskönyvéből. Megható volt, hogy míg M. a költeményt szavalta,édesapja kinyitotta a szemét, és csak a vers befejezése után hunyta le a szemét. (Túrmezei Erzsébet: Túl a ködön célba érni)
Halálakor nem lehetett vele M., mivel csak az édeasnyját engedték be a kórházba, mégis pontosan tudta, mikor hunyt el az édesapja, s valami meghatározhatatlan érzéstől vezérelve meggyújtotta az összes gyertyát, ami csak a házban volt. Még rá is nézett az órára: 16:41. Így, mikor édesanyja este hétkor hazaért, már a gyerekei is tudták a tragikus hírt. 


  M. elmondta, hogy kevés olyan szép temetést látott, mint az édesapjáé, s nem csak azért, mert - mivel mindenki szerette - sokan kísérték el az utolsó útjára. Halála után két nappal ugyanis M. megálmodta, milyennek szeretné édesapja a végső búcsúját. Narrátorként mondta el, hogy hova temessék, milyen zene szóljon (elsorolta az összes számot) és minden mást, ami szükséges. 
  Az is megdöbbentő volt, hogy bár egész nap zuhogott az eső, a temetés idejére elállt, és a Nap is kisütött, de nem sokkal azután, hogy a gyászolók kiléptek a temetőkapun, ismét eleredt az eső. 


  Temetés után négyszer jelent meg M.-nek úgy, hogy látni is lehessen, egyszer úgy,  mintha magasból, a felhők közül hajolt volna le hozzá, arca boldog volt és fényes. 
Hívásra nem jön, csak akkor jelenik meg, amikor segíteni és figyelmeztetni kell a lányát valamire.  Egyszer M. hallja, amint édesapja így szól: "Gyere haza, a húgod rosszul van." Mikor két óra múlva telefonhívást kapott ez ügyben, már rég a vonaton ült. 


  Utolsó megjelenésekor döbbentes dologra derült fény. A családban hagyomány volt, hogy minden évben megnézték a helyi Jazz napokon az István, a királyt. Abban az évben M. azt hitte, hogy egyedül ment el a rendezvényre, de mint kiderült, az édesapja is ellátogatott. A táncosok fehér ruhában táncoltak, körbe álltak, és ahogyan emelték fel a kezüket, hirtelen hatalmas, kb. 5 méter magas, ragyogó fehér fény szállt az ég felé. A ragyogó jelenség arcában édesapja vonásait ismerte fel. Körülbelül 100 méter magasan lebegett már, amikor M. érezte - bár nem láthatta-, hogy rámosolyog, és eltűnik. A táncosok ugyan nem látták, de érezhették a jelenlétét, mert ugyancsak felfelé néztek. 


  Ezzel a csodás jelenéssel adta édesapja M. tudtára, hogy ő már nem az, akit ismer. Segítő lett, ami a főangyalok és az őrangyalok közötti státusz az angyaloknál. Így ő már nem csupán a családját, hanem másokat is segít. Az emlékezetes esemény óta nem is jelent meg többé, csak jelzéseket küld. Mint emlékeznek az olvasók is, említette M.-nek, hogy ez az utolsó élete, amit befejezve elérte azt a tudati állapotot, hogy segítő lehet. 


  Végezetül megállapíthatjuk, hogy M. igazán különleges személy, nem csupán parapszichológiai képességei és nagy lelki ereje miatt, hanem azért is, mert nem sokan mondhatják el Földön, hogy édesapjuk egy angyal... - és tudnak is róla. 

M. utolsó megjegyzései

Mindezekkel még mindig nem búcsúztunk M.-től. Ismét találkozva vele, elbeszélgettünk, s újabb érdekességekről számolt be, amiket érdemesnek tartottam lejegyezni, Ahogy kívánta, spirituális képessége egyre fejlődik, ha ezt ő így nem is fogalmazta meg. 


  Egyre erősebb a spontán "látása". Elbeszélte, hogy gyakran már utcai séta közben is észrevesz jelenéseket, amelyek a normális járókelőkhöz képest árnynak minősíthetők, azonban jól észrevehetők. Ezek különböző színekben játszanak, akárcsak az élő ember aurája, s arcvonásaik nehezen vehetőek ki. Egy alkalommal a szentmártoni temetőben jártunk, valamelyik sírt meglátogatni. Többen voltunk, s én fél szemmel észrevettem, hogy a lány társaitól eltérően jobbra-balra nézeget, figyel. Visszafelé aztán persze hozzám csatlakozott, s csendesen megjegyezte: "Hát elég érdekes hely ez a temető." Mikor megkérdeztem véleményének okát, elmesélt több érdekességet, amit ottlétünk alatt tapasztalt. A sír közelében nagyszámú kisgyermeke jelenlétét érzékelte. M. feltehetően nem tudta, hogy a temető melyik szegmensébe megyünk és - habár természetesen az ellenkezője is lehetséges - aligha ismeri behatóan a közel hét hektáros terület sírjait. Ezért tartom érdemesnek elmodani, hogy a meglátogatott síremlék közelében található az egyik, gyermeksírokban leggazdagabb terület. Ez azonban nem feltűnő annak, aki a mi akkori útvonalunkat járja be. Kifelé jövet egy távoli sírra mutatott, ahol két alakot látott lebegni. Később, mikor már magamra maradtam, visszatértem, és elsétáltam a megjelölt helyre: a felirat tanúsága szerint férj és feleség pihen a kő alatt. 

Forrás: Torjay Valter - Lutz Etelka : Titkok és szellemek a mindennapokban  2011. ISBN: 978 963 7334 59 7

 

                        

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.