Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jane Roberts- Seth megszólal

BEVEZETÉS

A médiumitás izgalmas és kihívó téma. Alapvető fontosságú kérdéseket vet fel az
emberi elmével, az emberi tudattal, sőt az emberi sorssal kapcsolatban. A médiumot
általában így szokták meghatározni: „olyan személy, aki fogékony a természetfölötti
erők hatásaira, képes belőlük ismereteket meríteni, és képes olyan cselekedetekre,
amelyek végrehajtása ezen erők segítsége nélkül lehetetlen volna”. Legtöbben úgy
képzelik el a médiumot, mint egy fantasztikus hacukákba öltözött nőszemélyt, aki
sötét zugokban kuksol, és arra les, hogy ügyfeleit megszabadítsa nehezen megkeresett
pénzüktől. Nincs kétségem, hogy még ma is léteznek ilyen médiumok, sőt találkoztam
is eggyel-kettővel, ám ez a kép akkor sem teljes.


A médiumitás a századforduló táján jött divatba, és a spiritizmus valóságos
vallássá fejlődött. Szeánszokat rendeztek elsötétített szobákban, melyek berendezése
gyakran színházi miliőre emlékeztetett; a díszlet szentélyt formázott, vagy más módon
utalt a vallásra. A jelenlévők között sokan a családjukban nemrég bekövetkezett
haláleset miatt érzelmileg felzaklatott állapotban voltak, ezt a vallási énekek és az
orgonaszó szinte a hisztériáig fokozta. Mindent egybevéve jól megrendezett produkciók
voltak ezek a szeánszok. A médium transzba esett, és szellemi „vezetője” segít ségével üzeneteket továbbított az eltávozott hozzátartozóktól, a „szellemvilágból”.


Ezek az üzenetek gyakran semmitmondóak, olykor kifejezetten ostobák voltak, de a
gyászolók mégis megnyugodva tértek haza: megtudták, hogy szeretteik még megvannak
„valahol”, és — úgymond — „boldogok”.
Olykor a médium olyan ismereteket fogalmazott meg, amelyek az érzékszerveken
túli érzékelés (angol rövidítésével: ESP) valamilyen formájára utaltak. A
médiumitásnak ez a vonása adott fellendülést később a parapszichológiának, vagy az
ESP körében végzett, tudományosan ellenőrzött kísérleteknek. Kétség nem fér hozzá,
hogy a médiumitás és a spiritizmus mindig is tág teret kínált a csalásnak. A finomabb
érzékelés területein nehéz objektív bizonyítékokra szert tenni, és szinte lehetetlen
megfelelően ellenőrzött körülményeket teremteni. A legtöbb ilyen kutatás során a
tényeket nem annyira a gyéren kínálkozó bizonyítékokra, mint inkább a hitre támaszkodva
fogadták el, az utóbbi ugyanis mindig bőségben kínálkozik. Talán a
paranormális jelenségek ismert kutatója, Harry Price fogalmazta meg a legjobban: „A
spiritizmus, ha a legjobb oldalát tekintjük, vallás. Ha a legrosszabbat: svindli.”
Csakhogy amióta megkezdődött a médiumi transzállapot kutatása, bebizonyosodott,
hogy ez összetett élmény; beletartozik abba a jelenségcsoportba, amelyet ma
„megváltozott tudatállapot”-nak nevezünk. A transzállapotok egyéb válfajaihoz —
kóma, katalepszia, ájulás, felfüggesztett élettevékenység — gyakran kapcsolódnak kóros elváltozások. A fentiek mind eszméletvesztéssel járnak, csakúgy, mint néhány
más tudatállapot, amelyet kábítószerek idéznek elő, vagy olyan betegségek, amelyek
ilyen hatást gyakorolnak a szervezetben végbemenő vegyi folyamatokra. Ezek a tudatállapotok
mind intenzívebbek, mint a többi, az ébrenléttől eltérő tudati állapot,
például a normális alvás, a hipnózis vagy az alvajárás.


A sokféle megváltozott tudatállapot közül a médiumitás a legbecsesebb, mert ez
a legalkalmasabb arra, hogy az emberi elme szubjektív birodalmát kutassuk. Sokan,
akik a médiumitást tanulmányozták, közleményeikben azt állítják, hogy ez lényegében
a tudat kitágításának módszere. Raynor Johnson brit fizikus megfigyelése szerint
számos olyan állapot létezik, „amelyben a tudatosság szintje visszahúzódik a normális
éber állapothoz képest — ezeket összefoglaló néven transzállapotnak nevezzük.
Némelyek előidézhetők hipnózis útján, meszkalin vagy bizonyos altatószerek által,
mások bizonyos jógagyakorlatok segítségével érhetők el. A médium vagy az erre
fogékony ember saját akaratából, esetleg spontán módon, ösztönösen képes olyan
állapotba kerülni, amelyben a tudat visszahúzódik az Énnek egy köztes síkjára, de
közben képes fenntartani egy kommunikációs csatornát a külvilággal.” Mivel a médium
önszántából idézi elő, és lényegében nincs benne semmi, amit kórosnak nevezhetnénk,
ennélfogva a médiumitás élménye jobban ellenőrizhető, megragadható,
csakúgy, mint a hipnózis. Jane Robertst egy közös vonás összefűzi néhány más, híres médiummal, például
Eileen Garrettel és Mrs. Osborne Leonarddal. Sok olyan médium van, aki szinte vallásos
hiszékenységgel éli át saját transzanyagát — a médiumélmények gyakran vezetnek
vallásos meggyőződéshez. Van azonban néhány olyan médium is, akit vonz
ugyan a szubliminális, tudatküszöb alatti világ, amellyel kapcsolatba került, mégis
ellenáll a kísértésnek, hogy feltétel nélkül higgyen, és teljesen a transzszemély üzeneteitől
függjön. Mrs. Garrett például egész életét a médiumitásnak, saját tudattalan
világának és a parapszichológiai jelenségek kutatásának szentelte. Mrs. Leonard
szintén vizsgálta önnön médiumitását, és számos kísérletnek vetette alá magát.
A nagy médiumok ugyanolyan ritkák, mint a nagy muzsikusok vagy a nagy
festőművészek. Közös vonásaik különös keveréket alkotnak: képesség a transzállapotra,
emellett erős személyiség, aki egyszerre kíváncsi, objektív és őszintén önkritikus.
A kivételes tehetségű médium sok jellemvonását nem lehet ilyen egyszerűen
megfogalmazni, de számomra napnál világosabb, hogy Jane Roberts kivételes tehetségű
médium.


Bátran kísérletezni önmaga szubjektív élményeivel, megvizsgálni az ihlet, a
fantázia, a kreativitás forrásait — ez mindig is a rendkívüli személyiségek sajátja
volt. André Breton, a Szürrealista Kiáltvány megfogalmazója megszállottja volt annak,
hogy a művészetben keveredjék a reális és az irreális; talán azért, mert — miként a japán szumi művészek —, nem tudta biztosan elválasztani a kettőt. Kísérletezett
automatikus írással, hogy fölfedje rejtett tulajdonságait annak, amit „valóságos”-
nak nevezünk. Eredményei, hangoztatta, tisztább képet rajzolnak a belső emberről.
Módszere, a tudattalan világ összehangolása az objektív, tudatos megfigyeléssel, hasonló
ahhoz az úthoz, amelyet Jane Roberts járt be. Fiatal nő volt, nem állt mögötte
sok évtizedes médiumi tapasztalat, ezért rendkívül hosszú utat kellett megtennie addig
a nyílt, önkritikus elemzésig, amely nélkülözhetetlen a médiumitás mélyebb öszszefüggéseinek
megértéséhez. De máris képes arra, hogy a gyakorlatban alkalmazzon
olyasmit, ami alapvetően filozófiai kérdés. E késztetés persze nagy részben Sethnek,
a Jane médiumitása által kibontakozott transzszemélynek köszönhető.
A transzszemélyt általában „irányító”-nak, „vezető”-nek szokás nevezni, mert
állítólag manipulálja a transzban lévő médium testét; gyakran mutat egyedi, senki
másra nem jellemző vonásokat. Eredetileg azt tartották, hogy a médium vezetője test
nélküli entitás, szellem, aki a médium testét eszközként használja, abból a célból,
hogy általa szóljon az élőkhöz. F. S. Edsall azonban A paranormális jelenségek világa
című könyvében kimutatja: a transzszemélyek vagy vezetők sajátosságai a médium
környezetétől, hátterétől függnek. Mi a „vezető”? Hogyan kommunikál?
Rendkívül bonyolult kérdések, melyeket évtizedek óta kutatnak a parapszichológusok
és a mélylélektan tudósai. (Seth maga — úgy vélem, a józan belátás és a tisztesség által vezettetve — beszél is arról a problémáról, hogy a médiumon keresztül érkező
anyag, a közlés eltorzul.

A médiumoktól, mivel közeli kapcsolatban állnak a normális
fölöttinek vélt erőkkel, elvárják, hogy abszolút, száz százalékosan pontosak legyenek.
Ez természetesen nem így van, de a közkeletű hiedelem azért létezik — jól megfigyelhető
például abban, miként tekint a közvélemény Caycere vagy Dixonra.) Egyesek
hisznek benne, hogy az ember rendelkezik olyan tehetséggel, mely túlmutat az
érzékeken, és képes hatást gyakorolni a tudattalanra anélkül, hogy a tudatot bármi
módon befolyásolná. Edsall azt írja: „az egyes médiumok környezetével összefüggő
élmények szerepet játszhatnak e másodlagos személyek kifejlődésében, akik egyes
kiváló médiumok esetében oly hátborzongatóan mindentudónak tűnnek”.
Sok pszichológiai teóriát gyártottak már a transzszemélyek magyarázatára, ezek
közé tartozik a New York-i pszichoanalitikus, Ira Progoff „dynatípus”-elmélete. Dr.
Progoff sok kísérletet végzett Eileen Garrettel, s utána ezt a végkövetkeztetést vonta
le: „a különféle vezető személyek jelenléte elengedhetetlen Mrs. Garrett pszichikai
egyensúlyának fenntartásához.” Dr. Progoff a médiumitásban szerepet játszó vezetőket
nem szellemi entitásoknak tartja, hanem „olyan, jelképes személyek által megvalósított
dramatizálásnak, amelynek segítségével az élet általános elvei
felfoghatókká válnak az ember számára.” Szókratésznek is megvolt a maga
„daimón”-ja, Graves beszél a Költészet Fehér Istennőjéről, Noé pedig ittas álmában saját ősei inkarnációjaként látta önmagát: először Ádámként, aztán Jeremiásként. Az
elmélet szerint mindenki ilyen formában személyesíti meg önmagát: ahogyan tudattalanul
ismeri. A Mrs. Garretthez hasonló médiumok is megteremtik saját alternatív
Énjüket, de könnyebben felismerhető, ésszerűbb alakban — mint démont vagy
„szellemi” vezetőt.


W. H. Slater, a paranormális jelenségek ismert és elfogulatlan kutatója más véleményt
fogalmazott meg: mivel a transzszemély sok éven keresztül rendszeresen
működik, közléseket ad, és „sohasem téveszti el az intellektuális vagy érzelmi hangsúlyokat,
sohasem esik ki szerepéből, ezért nehéz hihetően megmagyarázni a tudattalan
hatásával, vagy azzal, hogy a médium dramatizál”.
A végső, meggyőző erejű válaszokat még a jövő rejti. A kérdés felvetése valóban
fontos, de a jelenségek kutatása nem szoríthatja ki a médiumitás más, ugyanilyen
fontos vonatkozásainak vizsgálatát. A médiumok transzszövegeinek tartalma fölött
gyakran átsiklanak a kutatók, kétségkívül azért, mert ezek többnyire eléggé összefüggéstelen,
kissé őrültnek tűnő megállapítások. De azok a bizonyos ritka kivételek —
például Edgar Cayce transzszövegei — már első látásra figyelemreméltó, fontos és
gondolatébresztő kijelentéseknek tűnnek. És ugyanilyen megkülönböztetett figyelmet
érdemelnek a Jane Roberts transzszemélyétől, Sethtől származó gondolatok is. A legjobb transzanyag alapos pszichológiai ismeretekről tanúskodik, melyeket
együttérző, empatikus és erős egyéniség közvetít; a Seth-szövegekben megvannak
mindezek a tulajdonságok. Seth ezenkívül hozzátesz még valamit, ami a legtöbb
transzszövegből hiányzik: a gondolat és a megfogalmazás világosságát. A transzanyagok
többségét, származzék bár az ókorból vagy modern, mai vezetőtől, nemcsak
zűrzavaros nyelvezet, hanem zavaros gondolatok is jellemzik. Sethnek, úgy ítélem,
hatalmas adottsága van, hogy bonyolult, sokrétű témákról egyszerűen és érthetően
szóljon. A gyakorlott szem, a hivatásos filozófusé vagy a parapszichológusé sokszor
fogja úgy látni, hogy Seth ismerős témákkal foglalkozik. (Az például, hogy alvás
közben az ember lelke elhagyja a testet, a történelem előtti időkig visszakövethető,
klasszikus gondolat.) De azok számára, akik csak most ismerkednek az álmok világával,
az ESP-vel és a tudattalan többi, izgalmas jelenségével, Seth kristálytisztán
szóló, érthető tanító lehet.


És maga Seth is mindig őhozzájuk: a keresőkhöz, a kérdezőkhöz intézi szavait.
Bevallott célja „olyan eszközöket szolgáltatni, melyek segítségével az emberek jobban
megérthetik önmagukat, újraértékelhetik és megváltoztathatják saját valóságukat.”
A belső érzékelésről szóló fejezetben Seth világos és használható tanácsokat ad
azzal kapcsolatban, hogyan tágíthatja ki az ember a tudatát, hogyan sajátíthat el meditációs
technikákat és ESP-t. Ugyancsak ritkaság, Seth és Edgar Cayce mellett csak kevesekre jellemző, hogy a filozófiai és metafizikai okfejtések közé rengeteg gyakorlati
tanács vegyül, melyek az egyéni problémák mély megértéséről és belátásáról
tanúskodnak. A Seth-szövegeknek tulajdonképpen ezek alkotják a gerincét, és nekem
személy szerint épp ezek a legvonzóbbak.
Érdekes megfigyelni: Seth személye és stílusa annyira egyéni, hogy egy rövid
ismerkedési időszak után az ember inkább egy filozofikus, művelt, modern intellektust
sejt mögötte, semmint olyasvalakit, aki Ízisz fátylának túloldaláról intézi hozzánk
szavait. A szöveg meglepően sokféle vonzó és eredeti gondolatot tartalmaz. A
magam részéről a legérdekesebbnek a „személyiségtöredék kivetítésének” Seth-féle
elméletét tartom, amely erősen egybevág a germán doppelgänger és a szláv vardoger
hagyományával. (Ez igen elterjedt jelenség: még maga Freud is megpillantotta egyszer
saját doppelgängerét egy tükörben. Maupassant egyszer átélte, hogy „másodpéldánya”
bejött a szobába, leült vele szemben, és lediktálta neki készülő könyvének egy
részletét, amely az írónak különösen sok fejtörést okozott. Amikor befejezte, az alak
felállt, és eltűnt. Sokért nem adnám, ha Seth inkább a dolog technikáját magyarázná
el ugyanolyan világosan, mint az elméletét.) Létezik természetesen a gondolatforma
kivetítésének okkult hagyománya is, amelyet Mrs. David-Neel írt le, mikor tibeti
„tulpáját” megalkotta. Valóban: Seth szerint az idea, a gondolat: történés. Logikus tehát, hogy a gondolat
— vonatkozzék a tevékenység bármely körére, és tekintet nélkül arra, hogy tárgyiasul-
e, vagy sem — hatást gyakorol az életünkre. A „gondolat mint valóság”
szintén ősi elmélet, amelyet a nyugati civilizáció számára Platón fogalmazott meg, és
az évszázadok során sok filozófus elfogadta. De ahelyett, hogy csupán elvontan tárgyalná,
Seth kiterjeszti ezt az elméletet a logikus végkövetkeztetésig. Minden idea,
minden gondolat, minden tudati koncentrációszint közrejátszik egy dinamikus, állandó
kölcsönhatásban álló világegyetem létrehozásában, melyben az idea ugyanolyan
fontos és kitapintható szerepet játszik, mint bármilyen fizikai esemény.
Ideális példa erre Seth elmélete a keresztrefeszítésről. Seth szerint a
keresztrefeszítés „az álmok világában” keletkezett, egy másik valóságban történt
meg, és „ideaként vonult be a történelembe”. Seth nem azt állítja ezzel, hogy a
keresztrefeszítés csupán álom, amelyet az emberekben munkáló közös igény hívott
életre, hanem azt, hogy a térnek és az időnek egy másik területén öltött testet egy
gondolat, amely hatást gyakorolt a mi földi világunkra, és megváltoztatta civilizációnkat.
Ez természetesen nagyon érdekes elmélet. Vegyük azonban fontolóra, milyen
könnyen képesek vagyunk elfogadni azt az egyszerű filozófiai kijelentést: „a gondolat
képes megváltoztatni a világot”. Sok példát hozhatunk fel: „Nemcsak kenyérrel él
az ember”, vagy „Szeressed felebarátodat, mint magadat”. Mindennapi életünkben igyekszünk ezeket az ideákat megvalósítani a gyakorlatban, megpróbáljuk az elvont
világból átültetni őket az okok és okozatok földi világába. Seth megfordítja a dolgot:


azt állítja, hogy a valóság esetleg a másik irányban is működhet — hogy az idea is
valóság, mely állandó, mély hatást gyakorol az anyagi világra. Problémát csak az
okoz, miként szélesíthetjük ki a megismerés alapjait, miként tágíthatjuk ki tudatunkat,
hogy a változó tudat is megvalósulhasson az ideák világában, hogy civilizációnkon
és személyes sorsunkban is fölfedezhessük az ideák világának hatását. Seth azt
mondja: „az álomvilágban léteznek azok a gondolatok, amelyek egyszer teljesen át
fogják alakítani az anyagi világ történetét, de e gondolatok tagadása késlelteti hatásuk
érvényesülését”. Kant, akinek filozófiája nagyrészt azon a gondolaton alapszik: „a
tudat az érzékek által szállított benyomások szerint határozza meg a valóságot”, valószínűleg
egyetértett volna Sethtel abban, hogy érzékeink „teremtik meg az anyagi
világot”, nem pedig egyszerűen csak felfogják.
Seth megállapításai között találunk említést olyan, rendkívül gondolatébresztő
témákról is, amelyek sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit kapnak.
Seth említi például a szimbolikus alakok létezését; ezek a jobb kommunikáció érdekében
felismerhető alakot öltenek a tudattalanban. Ezen a kutatási területen nincsenek
szigorú tények, annál több viszont a találgatás és a kísérleti beszámoló. Carl
Jung, a nagy svájci pszichoanalitikus írt például a tudattalanban létező, úgynevezett archetipikus alakokról, akik a tudatos elméhez mitológiai, vallási vagy történelmi
személyek álruhájában szólnak. (Maga Jung éveken keresztül kommunikált így
Philemonnal, a saját tudattalanjában élő archetipikus alakkal.) Masters és Huston,
miután sokat kísérleteztek az LSD-vel, a szer által előidézett tudattágulást négy kategóriába
osztották; a harmadik, szimbolikus szintről azt jegyezték fel, hogy itt történelmi
és legendás alakok bukkannak fel, és nagy tömegben fordulnak elő mitikus
jelképek.


Filozófiai szempontból a Seth-szövegek a legjobbak a maguk kategóriájában,
amiket valaha olvastam. Seth gondolatvilágának összehasonlító elemzése rendkívül
érdekes lehetne. Anyaga annyira összetett, hogy e terjedelmes könyv kereteit is szétfeszíti.
Ebben a rövid bevezetőben összefoglalni ezért lehetetlen. Olvasás közben sok
kérdés merül fel az emberben; sok közülük válasz nélkül marad, de az én megítélésem
szerint ez nem hiba. Végül is ha intellektuálisan, érzelmileg vagy szellemileg
arra ösztönzi az olvasót, hogy kérdéseket fogalmazzon meg, hogy beidegződéseit
górcső alá vegye, és túllépve az előítéletek határain, mind szélesebb gondolati tartományokat
hódítson meg, akkor is sok mindent elértek. Szerintem ez a Seth-féle személy,
a Seth-féle közlések legfőbb értéke. Mint ő maga is jelezte, ő kommunikátor és
gondolatébresztő — a földi tanítók közül túl kevesen vannak ilyenek. Senki sem tudhatja, hová vezet ez a kutatás, de egyben biztosak lehetünk: a
Seth-szövegekhez hasonló, transzkommunikációról szóló feljegyzések fölbecsülhetetlen
értéket képviselnek, mert lehetőséget adnak, hogy mélyre hatoljunk az ember
szubjektív tudatába. Ez pedig nem esetleges, múlékony eredmény: bepillantás ez annak
a folyónak a felszíne alá, amely egyszerre rejtélyes és kihívó, és egyszersmind
életfontosságú az emberiség jóléte szempontjából. Ez az a forrás, amelyből az ihlet
táplálkozik, ahol a megérzések serkentik a tudományos elmét, ahol feltörnek a költők
álmai, ahol életünk nagy részét töltjük.

 

 

Raymond Van Over
New York

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.