Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aryana Havah- Egy földönkívüli lény vallomásai

 

Először is szeretnék egy pár szót mondani magamról. Nem vagyok könnyű
személyiség, ellenkezőleg, egyike vagyok azoknak az embereknek, akik keresnek,
kutatnak, kritizálnak és nem annyira a tudományos megállapításokra helyezik a logikát,
mint inkább a saját megélésekre és tapasztalatokra. Nem mondhatom azt, hogy kezdő
lennék a paranormális jelenségek terén, mivel még gyermekkorom óta üzeneteket kapok,
de a végzettségemből kifolyólag először a beszélgető társ hibáira figyelek és csak utána a
képességeire.

 

El kell mondanom, hogy pszichológus vagyok és nagy részben gyermekekkel
foglalkozom. Minden korosztályból és minden szociális kategóriából jönnek hozzám
gyermekek. Vannak olyan gyermekeim, akiknek a szüleit tanítani kéne és olyan
gyermekeim, akik komoly beilleszkedési gondokkal küszködnek. Egyesek önmagukba
zárkóznak (introvertáltak), mások gazdag érzelmi megnyilvánulásokat mutatnak, de
mindannyian szellemi lények, akik arra törekednek, hogy az emberi feltételeknek eleget
tegyenek és megpróbálnak e bolygó frekvenciájára hangolódni, hogy beilleszkedjenek a
társadalomba és tagjai legyenek annak.


Mindig azt állítom, hogy szükség lenne egy felnőttek iskolájára, amely kötelező
lenne egy lélek világra hozása előtt. Fölösleges a gyermekeket állandóan ajándékokkal és
javakkal elhalmozni, nekik szeretetre van szükségük, törődésre és figyelmességre; de
mivel mi idő hiány miatt, vagy azért mert túlságosan stresszesek, fáradtak vagyunk,
eltaszítjuk őket magunktól, szobájukba küldjük vagy kiküldjük játszani, vagy még rosszabb:
másokra bízzuk, hogy foglalkozzanak velük, szükségleteikkel és gondjaikkal, tanításukkal,
majd később azt kérdezzük, hogy kihez hasonlít ez a gyermek, erőszakos vagy félénk,
kitől örökölte ezt a kegyetlenséget vagy ezt a hangnemet. A családban mindenféle
hasonlóságokat keresünk – és mindig megtaláljuk a genetikai vonal leggyengébb
láncszemét – azzal a szándékkal csináljuk, hogy elrejtsük magunk elől a kudarcunkat, a
szembeszegüljünk valamivel, hogy átverjük magunkat, de a lelkünk mélyén ott lapul a
hibás identitása, az a bennfentes, aki soha nem kerül leleplezésre, nem mutatja meg a
világ előtt önmagát, a hibás, aki még a tudatosság szintjére se kerül sohasem.


Ezzel küzdök nap, mint nap. Van, amikor győzök, van, amikor veszítek, vagy nem
történik semmi, de amit biztosan elmondhatók, az a tény, hogy a terápiás beszélgetés után
a szülők és gyermekek között létrejön egy apró kapcsolódási pont, egy fényes összekötő
fonal, ami minden öleléstől vagy jó szótól, minden elolvasott mesétől vagy esti csóktól
növekszik és vastagszik.


De térjünk vissza a mi történetünkhöz. Arra emlékszem, hogy felhős nyári reggel
volt. Nyomós, fullasztó időjárás. Úgy döntöttem, hogy kinyitom az ablakot azzal a
szándékkal, hogy az enyhe kellemetlen érzést elüti a friss levegő illata. Nem éreztem
magam a saját bőrömben, gyenge nyomást éreztem a solar-plexus (köldökcsakra – a

ford.) táján, tudtam, hogy ez a nyomás az én belső riasztásom, amely azt jelzi számomra,
hogy kevésbé rokonszenves események fognak velem történni. Teljes szívemből azt
reméltem, hogy ez egy hamis riasztás, mivel tudtam, hogy egy új fiúcska fog jönni.


A megadott időpontban érkezik a rendelőmbe az édesanyjával.
A sarjadék, egy csodálatos gyermek, égszínkék szemekkel, összeborzolt
gesztenyebarna hajjal, nem teljesen új farmer nadrágba és sárga pólóba öltözve, amelyen
ezt írja: Love me.


Arra gondolok, milyen jó lenne, ha minden gyermek ruhájára felírnánk, hogy
Szeress engem. Ily módon nem felejtenénk el. Hosszasan rám néz, majd határozottan
elhelyezkedik a fotelben. Megtudom, bár már olvastam a beteglapján, hogy Dávidnak
hívják (nem ez az ő valódi neve) és 7 éves.


Általában egy kis alkalmazkodási idő után, miután érzem, hogy tudok
kommunikálni a gyermekkel, megkérem a szülőt, hogy várjon meg a váróteremben, de
meglepetésemre Dávid távozásra kéri fel az édesanyját.


Nyugtalanná válok a reakciójától, mivel nem említettem semmi hasonlót és
megpróbálom kideríteni. Megtudom tőle, hogy azért hozta ide az édesanyja, mert olyan
„hangot hall a fejében, mintha egy telefon szólna hozzá”, amely beszél, és akarva
akaratlanul válaszol, amely segíti abban, hogyan lépjen át különböző fokozatokat, amely
mindig helyes válaszokat ad neki.


Megkérdem tőle, hogy hívják azt a hangot, mire ő Agthonnak nevezi, és elmondja,
hogy az egy másik konstellációból (csillagrendszerből) jön, ahonnan ő is reinkarnációval
érkezett, és kapcsolatban marad vele ezen a földön való teljes itt tartózkodása alatt.
Megkérdem, hogy mennyi ideig marad nálunk és azt válaszolja, hogy ha a mostani
években számoljuk, akkor körülbelül 200 évig, de hamarosan másképpen fogjuk számolni
az időt, és ezért nem tudja nekem megmondani.


Majdnem egy órát beszélgettünk és meglepődtem a válaszai érettségén és
alaposságán. A beszélgetés során megállapítottam, hogy egyes válaszokat a „fejében levő
telefon hangja” adta.


Mielőtt kilépett a szoba ajtaján, felém fordult és azt mondta, mikor azelőtt nap este
az édesanyjától megtudta, hogy ma ide kell jönnie, Agthon azt mondta neki, hogy adja át
az üzentet a pszichológusnak, hogy megkéri, mindent, amiről beszélni fog, írjon le egy
könyvbe, annak ellenére is, ha nem tetszik az neki és ugyanakkor higgye el, hogy minden
valóságos, és ne sajnálja azt a vázát, amit reggel otthon eltört, amikor megpróbálta
becsukni az ablakot.

Elképzelhetik, abban a percben milyen félelem fogott el, főleg, hogy egyedül
voltam, aki ezt a dolgot tudta!


Abban pillanatban megkaptam a visszajelzését annak, hogy minden, amit átélt,
valóságos volt. Olyan volt, mintha egy nagy hullám emelkedett volna fel a szemem előtt.
Akkor realizálódott bennem, hogy az elképzeléseim, amelyekből kiindultam, annak
ellenére, hogy azok a szakmai hátteremből származtak, mint például az, hogy amit hall az
ember az egy bőséges képzelet szüleménye, egy szkizofrén természetű ezotériás
megéllés, vagy egy olyan típusú kommunikáció eredménye, amely önmagunkak másoknál
magasabbra való helyezéséből fakad, hogy különbözzünk a környezetünktől, mind
alaptalanok voltak.


Így kerültem ma az író szerepébe. Megpróbáltam, természetesen az ő utasításai
alapján, minden fontos üzenetet összegyüjteni. Ugyanúgy fogom visszaadni, ahogyan
azok érkeztek, anélkül, hogy valamit javítanék rajtuk, az eredetiségüket és tisztaságukat
örízve meg ezáltal.


Előre is köszönöm, hogy időt szentelnek ennek a könyvnek az elolvasásához.
Egyesek hülyeségnek fogják gondolni, mások megfogják érteni. Az előzőektől bocsánatot
kérek, a többieknek azt kívánom, hogy találják meg az utat és tudatosuljon bennük a
küldetésük.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.